A szél hidegen borzolja hajam. Érdekes szivárványszínt csalogat a kiismerhetetlenségbe burkolózó arcokra. A nap fénye elő-előbukva ízlelgeti a Tavasz első napját. Érdekes jelenség a fejem fölött keringő gólya, mintha reinkarnálódna. Hatalmas tarka szárnyaival a megszakadt felhőket igazgatja, rakja sorba.
A kis kápolna felől csendes, halk zene szól. A szomorú dal még máig fülemben cseng. A gyászoló családtagok csoportja, perceken belül tömeggé növi ki magát, s a ravatalon ott nyugszik a faragott koporsó. Rajta gyöngybetűkkel: „élt ennyi évet”, de ma már ő is csak enyészet. A zokogó feleség maga a fájdalom. Sír a lánya is. A vő lehajtott fejjel valahol máshol jár. Talán a közelmúltban elvesztett édesapjára gondol. Könnyeit elnyelték, felitták a temetésekkel járó procedúrák.
Emberek jönnek, idegenek, rokonok, kezükben arannyal írt koszorúk, de sok a jeltelen csokor és virág. A gyertyák sejtelmesen égnek. Lángnyelveik apró faggyú könnyeket csepegtetnek a beoxidálódott kandeláberek rideg sötétjébe. A plébános meghűlve, rekedtes hangján, átszellemülten, egyik nagyköltőnk fohászából idéz, s fedetlen, hajatlan fejére a két zsoltár közt glóriát fest a nagy pelyhű hó. A színes virágok fehérek lesznek, e kis időre a koporsó körül megtért emberségre és szeretetre vágyó lelkek halkan imát rebegnek, közben kiszáradt fürkésző szemekkel lopva figyelik, ki az, aki eljött és, és ki az, aki nem jött el. Búcsúzni színlelt szeretettel-tisztelettel. A síri csendre újra és újra a hó leve cseppen, és színe vesztve, rozsdás löttyé válva elcsordogál a kripta pók szőtte ereszében. A maradék könnycseppek is elvegyülnek, elegyedve a fojtós illatú tömjén füstjével. Az elázott foszlós papír zsebkendőket megszárítja a sziporkázó napszele.
Elfogy az ima. Mozgolódik a fekete sereg. Fejüket lehajtva kísérik utolsó útjára a megboldogultat, ki az akácos útra, ahol valóban régen még akácfasor állt, de most már csak korhadt-megcsonkított tönkjeik jelzik, hogy milyen önző és galád emberek vagyunk. Hömpölygünk, mit a kora tavaszi megáradt folyó. S eközben halottunkra gondolva próbáljuk összerakni a vele kapcsolatba hozható jó emlékeinket, kusza, végeláthatatlan gondolatainkat.
A dombtetőre érve, kerítések maradványai adják tudtunkra, hogy nekünk, a föld elsőszámú intellektuáljainak, még a temető sem szent. Ezen elgondolkozva, nem is igen kell az a kerítés. Hiszen ide még önként sem másznék be, de még kimászni sem láttam senkit, kivéve a megtestesült rosszindulatot, vagyis az ördög cimboráját, a Tolvajt. A lélek, pedig úgyis szabadon száll, akár a fejünk fölött korán érkezett gólya.
A sírásók fáradtak, ma már ez nem az első temetésük, és a mellettem tátongó ismeretlen űr bizonyság, hogy számukra a mai napnak még nincs vége. Formaruháikon rendezetten, csillagmintát öltenek a hókristályok, majd színüket vesztve, beleolvadnak a reménytelenségbe, az örökkévalóságba, a végérvényes-visszafordíthatatlan kimondhatatlanságba. A föld ölelve fogadja magába az új jövevényt, és rögei pufogva dübörögnek alá. A friss hantot betakarja a hó, s a virágözön.
Idegen arcok-rokonok jönnek felém. Szívünk most egy gyászban dobban. Ölelésekkel, csókjaikkal tudatosítják bennem a valóságot, a felfoghatatlant, hogy akit szerettem, minden más körülmény ellenére elment, és valamelyikünk temetésén majd újra találkozunk, mert mi, rokonok, ha idegenül is, legalább ilyenkor összetartozunk…
A kis kápolna felől csendes, halk zene szól. A szomorú dal még máig fülemben cseng. A gyászoló családtagok csoportja, perceken belül tömeggé növi ki magát, s a ravatalon ott nyugszik a faragott koporsó. Rajta gyöngybetűkkel: „élt ennyi évet”, de ma már ő is csak enyészet. A zokogó feleség maga a fájdalom. Sír a lánya is. A vő lehajtott fejjel valahol máshol jár. Talán a közelmúltban elvesztett édesapjára gondol. Könnyeit elnyelték, felitták a temetésekkel járó procedúrák.
Emberek jönnek, idegenek, rokonok, kezükben arannyal írt koszorúk, de sok a jeltelen csokor és virág. A gyertyák sejtelmesen égnek. Lángnyelveik apró faggyú könnyeket csepegtetnek a beoxidálódott kandeláberek rideg sötétjébe. A plébános meghűlve, rekedtes hangján, átszellemülten, egyik nagyköltőnk fohászából idéz, s fedetlen, hajatlan fejére a két zsoltár közt glóriát fest a nagy pelyhű hó. A színes virágok fehérek lesznek, e kis időre a koporsó körül megtért emberségre és szeretetre vágyó lelkek halkan imát rebegnek, közben kiszáradt fürkésző szemekkel lopva figyelik, ki az, aki eljött és, és ki az, aki nem jött el. Búcsúzni színlelt szeretettel-tisztelettel. A síri csendre újra és újra a hó leve cseppen, és színe vesztve, rozsdás löttyé válva elcsordogál a kripta pók szőtte ereszében. A maradék könnycseppek is elvegyülnek, elegyedve a fojtós illatú tömjén füstjével. Az elázott foszlós papír zsebkendőket megszárítja a sziporkázó napszele.
Elfogy az ima. Mozgolódik a fekete sereg. Fejüket lehajtva kísérik utolsó útjára a megboldogultat, ki az akácos útra, ahol valóban régen még akácfasor állt, de most már csak korhadt-megcsonkított tönkjeik jelzik, hogy milyen önző és galád emberek vagyunk. Hömpölygünk, mit a kora tavaszi megáradt folyó. S eközben halottunkra gondolva próbáljuk összerakni a vele kapcsolatba hozható jó emlékeinket, kusza, végeláthatatlan gondolatainkat.
A dombtetőre érve, kerítések maradványai adják tudtunkra, hogy nekünk, a föld elsőszámú intellektuáljainak, még a temető sem szent. Ezen elgondolkozva, nem is igen kell az a kerítés. Hiszen ide még önként sem másznék be, de még kimászni sem láttam senkit, kivéve a megtestesült rosszindulatot, vagyis az ördög cimboráját, a Tolvajt. A lélek, pedig úgyis szabadon száll, akár a fejünk fölött korán érkezett gólya.
A sírásók fáradtak, ma már ez nem az első temetésük, és a mellettem tátongó ismeretlen űr bizonyság, hogy számukra a mai napnak még nincs vége. Formaruháikon rendezetten, csillagmintát öltenek a hókristályok, majd színüket vesztve, beleolvadnak a reménytelenségbe, az örökkévalóságba, a végérvényes-visszafordíthatatlan kimondhatatlanságba. A föld ölelve fogadja magába az új jövevényt, és rögei pufogva dübörögnek alá. A friss hantot betakarja a hó, s a virágözön.
Idegen arcok-rokonok jönnek felém. Szívünk most egy gyászban dobban. Ölelésekkel, csókjaikkal tudatosítják bennem a valóságot, a felfoghatatlant, hogy akit szerettem, minden más körülmény ellenére elment, és valamelyikünk temetésén majd újra találkozunk, mert mi, rokonok, ha idegenül is, legalább ilyenkor összetartozunk…
0 Megjegyzések