Kovács Klaudia: Félek

Rég írtam már, nem is értem miért…
talán csak nem éreztem szükségét.
Talán mert nem voltál tőlem olyan távol,
vagy épp ezért… túlságosan távol.
Csak nem tudtam mit írjak, hogy mi is van most velünk,
hogy van-e valami, vagy itt kell bevégeznünk.
Többször gondoltam rá, ezt itt abba kéne hagynunk,
semmit sem érünk azzal, hogy mindketten csak vagyunk.
Hogy aznap mikor látlak, jaj mennyire örülök…
de másnapra mi marad? Kétely és közönyök.
Félek tőled, s a világtól, félek az összes emberi bábtól,
félek a vágytól, és a közénk álló összes gáttól.
Félek, hogy felnősz, nagyobb lesz a szíved,
miben nekem már nem szorítasz egy kicsinyke helyet.
Félek hinni másnak, és félek főképp magamnak,
félek, hogy ezek mind, csak üres szavak maradnak.
Félek, hogy újra ledöntöd a falat, mely védve körbevesz,
hogy újra és újra… bennem egyre mélyebbre döfhetsz.
Csak szöknék el lassan, hogy ne kelljen félnem…
magamat mégis gyávának érzem.
Régen hősiesen harcoltam érted, most meg
csak félni tudok. Így jobb lett?
Mégis a legborzasztóbb ráébredni arra a fájó tényre,
hogy mikor ránézek az összes rólad készült képre
Minden mozdulatom teutánad zokog,
a bánat, a félelem az csak egy dolog.
Az elsírt zsebkendők, a nedves párnahuzat,
ezek engednek neked hozzám szabad utat.
Már csak pár sor, mert túl hosszú lesz a történet,
melyet nem hittem, hogy velem megtörténhet.
Ha tudnád milyen rossz, de nem akarlak feledni.
Köszönöm, hogy megtanítottál igazán szeretni…