Metz Ferenc: Merj elfutni!

Merj elfutni, menekülni,
Vesztesek közé leülni!
Mert győzni néha nagy teher,
Többet veszít, ki mindent mer.

Csatát elbukni nem a vég,
Akad harctér bőven majd még.
Háborút kell nyerni végül,
A kis bukás hamar elévül.

Kell olykor – ha nagyon muszáj -,
Hogy meghátráljon a huszár.
Mindig katonának lenni,
Akár a tengert kimerni.

Hátrálni nem szégyen, hogyha
Küzdelemben lettél lomha.
Hisz’ nem lehetsz mindig erős,
Bátor, rendíthetetlen hős.

Ha lelépsz az ütközetből,
Az máris jobb, mintha egyből
Harc nélkül, az erőpróba
Elől bujdosol a porba.

Megpróbálni, és elesni,
Vész miatt szélnek eredni,
Becsesebb ily’ módon bukni,
Mint biztos halálba futni.

Ám figyelj jól, ne tévelyegj!
Kényelembe ne hemperegj!
Sokszor kell a győzelemig
Létünket a harcba vetni.

Harcolj, ha kell, végső vérig,
Napnyugtáig vagy száz évig!
Kardélre hányva az ellent
Hatalmaskodni mind felett.

Eljön majd az a korszak is,
Amikor futsz majd, mint aki
Saját kísértetét látva
Inába szállt bátorsága.

Légy hát akkor elégedett,
Ha az ég neked kedvezett!
A sikert nemesen fogadd,
Tán’ csak szerencsében fogant.

De ne pusztulj bele abba,
Mikor veszett vész vesz karba,
S vereségtől száradt csontod
Szégyen-testben rázva hordod!

Mert hidd csak el, talán igaz:
Valamikor mindenki gaz.
Senki sem örökké bajnok…
Elkopnak az éles kardok…

Aki egyszer diadalmas,
Akaratos hős-hatalmas,
Az máskor veszett, űzött vad,
A fényes árnyak között vak.

Tudnod kell hát, mikor muszáj,
Akkor is, ha mindenki utál,
Elegánsan elvonulni,
Avagy szégyenhez simulni.