Ki ad reményt a levélnek,
ha majd zuhanva földet érek,
s takar be lágyan, ahogyan hó födi
gonddal télként, a kudarcos kopasz
őszi fákat? Ki imádja az utat, s a
végtelent, ha egyszer én is elfagyok,
szétrepedek? Ki csókolja végig
szappanként patyolat arcodat,
ha már ajkamat a gondatlan
borosta szálak, diktatúrával védik?
Ki simogat madarat, gólyát,
sast, gerlét, ha már kezeim görcsei
a szabadságot eltemették?
Ki ment ki udvariasan, ha eszembe
vésődő utolsó nyögésem;
Én nem ezt akartam,
én nem ezért éltem?
S ki bocsátja meg nekem
helyetted, hogy emberként,
csak tökéletlenül szerettelek?
