Rettenet volt az egész, mi itt volt;
fegyverek, gránátok, tankok. S
csomóba gyűlt lábaimra roskadtam
minden nap, hogy én is csak csonk
vagyok. Lőport leheltem, s
drótkerítéseim mögül szívtam
be a harcot: ha volt közbe néhány tiszta
percem, hálát, tudtam, mégse adhatok –
végtelen háború volt.
Mindenkivel ellenkeztem ki
velem ellenkezett, s ha elvem
úgy éreztem sértve van, rohantam
fegyvereimért, vagy elmenekültem
minden elől mély zugokba, s a lesbe,
támadni akartam s ölni mindenért,
ami nekem sose lehetett. Láttam
éjszakánként álmomba hogy ölök,
hogy burjánzik bennem valami olyan,
amitől csak úgy szabadulhatok, ha
magammal különbékét kötök.
…azóta tisztulok már, fejemről
lekerültek a kötések, egyre többet
vagyok igazi, mint kísértet. S néha
már azon kapom magam, hogy tényleg
szabad vagyok, virágzik bennem a talaj.
Tetszik. Egyre jobban látok fényeket,
s egyre tisztább az egem, s azon
morfondírozok, minek voltak nálam
fegyverek…
- Ha minden erősséged már csak
hiányosságod, akkor sincs olyan mély árok,
amire ne húzhatnál fel egy új világot. -
irodalom.jpg)