Weszelovszky Gábor: Mikor

Mikor feladod önmagad,
Aki voltál és leszel,
Ne tedd!

Mikor kezét fogod
Aki szeret, és szeretni fog,
Szívedből szeresd.

Mikor egymagad vagy,
És a magány köntöse lebben a szélben,
Szállj szembe vele merészen!

Mikor megrebben szerelmed szárnya
A tavaszi rügyek között,
Hidd, téged üdvözölt.

Mikor szivárog a lelked,
És vágyad elvész álmaidban,
Nyugalmat lelsz karjaimban.

Mikor vasra verve szolgál az élet,
Kiálts bele a szélbe:
Az álomnak vége!

Mikor szemed csak rám mosolyog,
És az édes lesz az öröm,
Hogy van vége, csak azt gyűlölöm.

Mikor álomra szenderül szemem,
A csillagok melegítenek,
S ölelő karjaidban fekszek

Mikor a hajnal hasad,
A pirkadat elillan mellettem,
Örökké szerelmem.

Mikor már nem bírom vágyni a vágyra,
Gondolatoddal bújok ágyba,
S alszom kézen fogva veled.

Mikor megpillantottalak, az volt a vég,
Kelj fel! Az álomból elég,
De felkeltem én már akkor rég.

Mikor hangod muzsikája táncra perdült
Mint társas párok zsivaja került
Szívembe báli hangulat.

Mikor fürödtem szemed kékjében,
Aprócska szárnyak repítettek a szárnyaló szélben,
Beteljesült a vágy, partot értem.

Mikor csak felnézek az égre,
Te repülsz a messzeségbe,
S minél inkább közelednék, egyre távolabb kullogok,
Te voltál az egy, az örök, és az álmot járt csillagok.

És mikor mosolyod vesztem,
Szemed a múltam homályába vész,
A vágyam álmába szerettem,
De kezét fogom, bárhová is mész...