Bakos Erika: Űzz el

Karollak, vonlak, s mégsem érlek el,
fel-feltör bennem az édes régmúlt,
csillagfénnyé vált lélegző tested,
mely egy távoli galaxisban gyúlt.

Sebeket karcolt bennem a hiány,
stigmáit folyton magamon érzem,
elég volt már az örökös sirám,
nem kereslek a végtelen térben.

Pedig tudom, néha megérintesz,
én is vágylak, de csak az éj felel.
Miért vagyok hű az emlékeinkhez?
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.