Szívemben régóta egy érzés, soha nem múló,
Felmelegít, átkarol, heves vágytól lángra gyúló.
Sokszor hiányzik, nagyon... mindennél jobban,
Szerelmes szívem emlékét őrizvén hatalmasat dobban,
Sötétség? Sosem volt! Ő volt a fény lelkem számára,
De sosem hallgattam sem érző szívére, sem bölcs szavára,
Nem is tudom miért sírok, az öröm vagy a szomorúság hozza elő...
Érző lelkének bánatát felém fújja egy lágy, simogató szellő,
Sosem volt igazán boldog... másokért áldozta magát,
Legbelül tudta nem helyes, mégis rejtette igazát.
Azok a gyönyörű szemek, az a tüzes tekintet...
Elfeledteti velem az élet minden bánatát,
Belém lát, mulandóvá teszi szívem mámoros zavarát.
Fognám bársonyos kezét, felmelegíteném magányos lelkét,
Határtalanul szeretni Őt... csak erre vágyom!
Simogatnám arcát, ajkam érintené pihe puha, bársonyos száját,
S lelkem csak ennyit szólna: Engedd, hogy vigyázhassak rád.
A nap süt, majd nyugovóra tér, lelkem végre szívemből beszél,
Olyan akarok lenni, ki nem fél és gyűlöl, hanem szeret és remél,
Mily mélyre ástam az érzést... ha nem segítenek, szívem most sem lelné,
Korhadna idővel, a bánat pedig csak marná, darabokra szelné.
Néha félek... ha kellek is neki, talán nem fogom tudni megtartani Őt,
Vagy annyiszor bántom, míg végül elmegy...
Nem bírnám ki, mindig bánatos volnék,
Szaggatna egy érzés, soha többé nem is szólnék.
De minden nap azért imádkozom, hogy ne bántsam többé.
Hálát mondok azért, mert van nekem, nélküle nem is tudom, mi lenne velem.
Úgy tartják határtalanul szeretni nehéz... igazuk van. De nem lehetetlen.
Felmelegít, átkarol, heves vágytól lángra gyúló.
Sokszor hiányzik, nagyon... mindennél jobban,
Szerelmes szívem emlékét őrizvén hatalmasat dobban,
Sötétség? Sosem volt! Ő volt a fény lelkem számára,
De sosem hallgattam sem érző szívére, sem bölcs szavára,
Nem is tudom miért sírok, az öröm vagy a szomorúság hozza elő...
Érző lelkének bánatát felém fújja egy lágy, simogató szellő,
Sosem volt igazán boldog... másokért áldozta magát,
Legbelül tudta nem helyes, mégis rejtette igazát.
Azok a gyönyörű szemek, az a tüzes tekintet...
Elfeledteti velem az élet minden bánatát,
Belém lát, mulandóvá teszi szívem mámoros zavarát.
Fognám bársonyos kezét, felmelegíteném magányos lelkét,
Határtalanul szeretni Őt... csak erre vágyom!
Simogatnám arcát, ajkam érintené pihe puha, bársonyos száját,
S lelkem csak ennyit szólna: Engedd, hogy vigyázhassak rád.
A nap süt, majd nyugovóra tér, lelkem végre szívemből beszél,
Olyan akarok lenni, ki nem fél és gyűlöl, hanem szeret és remél,
Mily mélyre ástam az érzést... ha nem segítenek, szívem most sem lelné,
Korhadna idővel, a bánat pedig csak marná, darabokra szelné.
Néha félek... ha kellek is neki, talán nem fogom tudni megtartani Őt,
Vagy annyiszor bántom, míg végül elmegy...
Nem bírnám ki, mindig bánatos volnék,
Szaggatna egy érzés, soha többé nem is szólnék.
De minden nap azért imádkozom, hogy ne bántsam többé.
Hálát mondok azért, mert van nekem, nélküle nem is tudom, mi lenne velem.
Úgy tartják határtalanul szeretni nehéz... igazuk van. De nem lehetetlen.
