Állva a felhős, vén hegylánc tetején,
kacagok, nevetek a szél zsenge erején.
Szánakozva tekintek az alattam suhanó tömegre,
közöttük magamra, a szürke, a vak emberre.
Magamra nézek a magasból, mosolygok, hiszem, érzem,
ha nem is jött még el az idő, egyszer eljön, félek,
eljön, mikor többé már nem csak vérzem,
eljön, mikor megölöm összes saját férgem,
eljön, mikor véget ér halálos félszem,
eljön, mikor kinyílik az a másik fél szem.
És látni fogok megint, jobban is, mint rég,
nem állhat elém semmi, enyém lesz föld s ég.
Két szemmel fogok látni, egyszerre jót s rosszat,
két lábon fogok lépni, egyszerre rövidet s hosszat,
két füllel fogok hallgatni, egyszerre hazugot s igazt,
két orral fogok szagolni, egyszerre virágot s gazt.
Két kézzel fogok dolgozni, egyszerre építek s rombolok,
de egy a szám, így egy lesz csak gondolatom:
ezen a világon, ha megszakadok is, de változtatok.
Vihar leszek megint, tomboló őserő,
mennydörgésbe remeg bele csont és velő.
Esőm is lesz, tiszta, szép és gyönyörű,
ömleni fog, nem lesz több eszetlen örömmű.
Boldog felhőtlenség, egyszerű idétlenség,
Illúziószagú, think-pink eszetlenség.
Éretlen, szánalmas gyermekdedség,
Az értelem, az ok, a cél lesz megint fenség.
Igazság lesz, őszinte és kegyetlen,
nem lesznek trükkök, minden leplezetlen.
Villámot hozok, borzalmast, rettentőt,
energiát, pusztítót és teremtőt.
Rendet hozok majd amoda,
hova ember mocskát behordta.
Csendet hozok amoda,
hol a rendet így felrúgta.
Ítélek, döntök majd saját sorsom felett,
tudatlan, vak bárány-emberek.
Hatalmat szerzek saját sorsom felett,
eltekintek oktalan tompaságok mellett.
Érezzetek, érezzetek, amit akartatok,
szépet, jót tőlem ritkán kaptatok.
Érezzetek haragot, dühöt, gyűlöletet,
szánalmat, undort, félelmeket.
Érezzetek kétséget, sérelmeket,
bánatot, fájdalmat, lélek-sebeket.
Érezzetek rosszat, jót és csodaszépet,
ez az, ami mozgatja, fűti birkanépetek.
Érezzetek helyettem is, én már kiálltam a sorból,
tudom, mit még nem sejtetek: hogy kérhetsz a sorstól.
Kérhetsz tőle bárhogy, a lényeg, hogy megérdemeld,
szenvedéssel, jótettel kérlelni a sorsot merd.
Ám jól fontold meg, fiam, tőle mit, s hogyan kérsz,
mint embertársaid, s azt, közülük kit, s hogyan mérsz.
Múltkor füleltem, csicseregték apró, fürge madarak,
Isten büntet téged, apró kődarab,
ki ember névre hallgat,
büntet, mikor imáidban meghallgat
Egyiptomban súgták a vén bölcsek sok fülnek,
hogy álmainkkal egy baj van: néha teljesülnek...
kacagok, nevetek a szél zsenge erején.
Szánakozva tekintek az alattam suhanó tömegre,
közöttük magamra, a szürke, a vak emberre.
Magamra nézek a magasból, mosolygok, hiszem, érzem,
ha nem is jött még el az idő, egyszer eljön, félek,
eljön, mikor többé már nem csak vérzem,
eljön, mikor megölöm összes saját férgem,
eljön, mikor véget ér halálos félszem,
eljön, mikor kinyílik az a másik fél szem.
És látni fogok megint, jobban is, mint rég,
nem állhat elém semmi, enyém lesz föld s ég.
Két szemmel fogok látni, egyszerre jót s rosszat,
két lábon fogok lépni, egyszerre rövidet s hosszat,
két füllel fogok hallgatni, egyszerre hazugot s igazt,
két orral fogok szagolni, egyszerre virágot s gazt.
Két kézzel fogok dolgozni, egyszerre építek s rombolok,
de egy a szám, így egy lesz csak gondolatom:
ezen a világon, ha megszakadok is, de változtatok.
Vihar leszek megint, tomboló őserő,
mennydörgésbe remeg bele csont és velő.
Esőm is lesz, tiszta, szép és gyönyörű,
ömleni fog, nem lesz több eszetlen örömmű.
Boldog felhőtlenség, egyszerű idétlenség,
Illúziószagú, think-pink eszetlenség.
Éretlen, szánalmas gyermekdedség,
Az értelem, az ok, a cél lesz megint fenség.
Igazság lesz, őszinte és kegyetlen,
nem lesznek trükkök, minden leplezetlen.
Villámot hozok, borzalmast, rettentőt,
energiát, pusztítót és teremtőt.
Rendet hozok majd amoda,
hova ember mocskát behordta.
Csendet hozok amoda,
hol a rendet így felrúgta.
Ítélek, döntök majd saját sorsom felett,
tudatlan, vak bárány-emberek.
Hatalmat szerzek saját sorsom felett,
eltekintek oktalan tompaságok mellett.
Érezzetek, érezzetek, amit akartatok,
szépet, jót tőlem ritkán kaptatok.
Érezzetek haragot, dühöt, gyűlöletet,
szánalmat, undort, félelmeket.
Érezzetek kétséget, sérelmeket,
bánatot, fájdalmat, lélek-sebeket.
Érezzetek rosszat, jót és csodaszépet,
ez az, ami mozgatja, fűti birkanépetek.
Érezzetek helyettem is, én már kiálltam a sorból,
tudom, mit még nem sejtetek: hogy kérhetsz a sorstól.
Kérhetsz tőle bárhogy, a lényeg, hogy megérdemeld,
szenvedéssel, jótettel kérlelni a sorsot merd.
Ám jól fontold meg, fiam, tőle mit, s hogyan kérsz,
mint embertársaid, s azt, közülük kit, s hogyan mérsz.
Múltkor füleltem, csicseregték apró, fürge madarak,
Isten büntet téged, apró kődarab,
ki ember névre hallgat,
büntet, mikor imáidban meghallgat
Egyiptomban súgták a vén bölcsek sok fülnek,
hogy álmainkkal egy baj van: néha teljesülnek...
