Farkas István: Egyetlen ruhám

Köröttem kopár, gyenge, méla fény,
hív`szóra kitágul a tér.
Lépés a szúró, hűs havon,
szánalom szennye arcomon.

Évszakok hangja elszakad,
bőrömből olvas most a fagy,
hátam a szégyent hordja el,
tekintetem a hóban térdepel.

Lázálmom hosszan mennydörög,
kihallgatott és könyörög.
Számtalan bája széptevés,
savanyú-édes tévedés.

Szavadba hallok büszke dallamot,
mi egykor tűz volt, régen rám fagyott,
szemed a múltból vadászik reám,
vérem felett az egyetlen ruhám...