Faragó Eszter: Ostoba óda

Gyilkos a szó, megöli a csendet,
s nem ad a helyébe semmit se;
ahol egy mosoly, ahol egy ölelés
elég, ott gyilkol, öldököl egyre.

***

Őssejtjeim még visszasírják a múltat,
ahol egyszer csak berobbantam a mába,
hordozva örök éjt és nappalt is egyre,
megcsöndesedve, megcsöndesedve...
Így lettem örök ős és örök élet hordozója,
meg kín, és halál, meg élet, bántó
szavakkal gyilkolni kész alkotás,
megálmodott csaló és csalódás,
a mindenség hordozója, ember.

Méltóságom szívedbe vésve,
homlokomon cipelem, s elődbe adom,
nézd, nincs már semmi titkom,
kincseim is széjjelosztogatom,
s legyen a tiéd mindenem:
egy naprendszer, mely belőlem támadt,
alázatom az Alkotónak,
győzelmem, melyet fájdalommal szültem,
s üres kezem, kihűlt szívem,
el nem csókolt csókjaim,
ölelések, beteg magam, varázslat,
s az örök magány mely megoszthatatlan.
Ezt mind neked adom.
S így leszek kifosztottan is gazdag,
mert tiéd egész világom.

***

Háborgó lelkem láza lassan aláhull,
s alázatosan leborul Ura előtt,
és míg a mindenség dallal ringat el,
az álom lassan szétterül.

Ott látom hunyt szemem mögött
két kezed, imára kulcsolod,
s hallgatva szavak nélkül is
megértem minden mondatod.