Próbáltam örömről, boldogságról írni versem,
De valami nincs rendben, egyszerűen nincs hozzá kedvem.
Folyton folyvást keresem az okát,
És mikor talán ott van, gyökerestől fojtom meg, kitekerem
nyakát.
Lennének mindig emberek, akik látnak bennem valamit,
De tiszteletnél többet nem adhatok, én keresek valakit.
Olyat, kiben nem magam fedezem fel, olyat, ki rám figyel,
Egy lényt, aki társ lehet, barát, és kicsit sem irigyel.
Pokolba kívánom múltamat, mi mérgez, úgy mint valami kór,
Amitől az lettem, aki most vagyok, egy szívtelen kőszobor.
De mégsem tudom, hogy mi lenne a megoldás, a gyógyír,
És a világnak én csak egy romantikus vagyok, aki verset ír.
Kiírom, mert elmondani nincs kinek,
Pedig elmondanám sokszor mindenkinek.
Nem várok elismerést, sem jó szót cserébe,
De azt sem szeretném, ha elküldenének a fenébe.
Képtelen, üres gondolatok, hibás döntések nap mint nap legyőznek,
A sok színtelen bronz-barna lény, kik magukból kivetkőznek.
Én csak vagyok, és mégis lélegzem, szüntelen kergetem
végzetem,
De lennék, kinek lennem kéne, mégis magam fékezem.
Hogy miért teszem, miért magamat mérgezem?
Bár tudnám a választ, harcra testem vértezem.
Mosolyognék újra, őszintén remélnék,
Válaszokat várva harcban zenélnék.
Szavak, írások, végtelen sírások,
Parttalan messzeség, vég, kezdeti kilátások.
Ezek maradtak, fehérre fekete, az élet oka,
És a szüntelen keresés, a létünk ismeretlen szurdoka.
Hátat fordítok mindennek, nincs bennem megalkuvás,
Mégis, fáj, hogy az vagyok, aki csak múló lázas gyulladás.
Mert csak ha hagyom, ha nem akarok harcolni érte,
Akkor vagyok kihívás, ezt egy író mesélte.
Nem is tudom már, hogy mi lenne velem, ha nem írnék,
Talán zavart és elbukott, mindennap sírnék.
Képtelen vagyok zárni soraim, nem tudok megállni,
Mert a szüntelen kérdés itt zakatol bennem, választ akarok találni.
Felfedezni a sorok közötti összefüggést,
És végleg elfojtani a véglet nélküli tűnődést.
Miért, miért, és újra miért, ordít bennem egy hang,
Szalad és megáll, arcot fordít, de kong, mint rézharang.
Féktelen, végtelen, legyőzhetetlen félelem,
Mi van már, itt, most, mi van énvelem?
Miért nem megy el, zaklasson mást e szörny,
Miért én kellek, és nem a többi közöny.
Bámulok kifele, szemem csak kapkodom balra és jobbra,
Barna, szőke, fekete, belém mar, mint mérges kobra.
Ígérnek, játszanak, húrjaim pengetik,
És gyengeségeim ezt mind-mind engedik.
Távolsággal sem oldok meg semmit, úgy én lennék a gyáva,
És kapaszkodnék továbbra is a söröspohárba.
Nyitok, engedem ösztönöm, hogy vigyen előre,
És mégsem bukkanok rá a számomra tökéletes nőre.
Leírtam, töröltem, újra és újra átgondoltam okát,
És mégis itt ülök megint egyedül, gépelem, szemem tüzet okád
!!!
De valami nincs rendben, egyszerűen nincs hozzá kedvem.
Folyton folyvást keresem az okát,
És mikor talán ott van, gyökerestől fojtom meg, kitekerem
nyakát.
Lennének mindig emberek, akik látnak bennem valamit,
De tiszteletnél többet nem adhatok, én keresek valakit.
Olyat, kiben nem magam fedezem fel, olyat, ki rám figyel,
Egy lényt, aki társ lehet, barát, és kicsit sem irigyel.
Pokolba kívánom múltamat, mi mérgez, úgy mint valami kór,
Amitől az lettem, aki most vagyok, egy szívtelen kőszobor.
De mégsem tudom, hogy mi lenne a megoldás, a gyógyír,
És a világnak én csak egy romantikus vagyok, aki verset ír.
Kiírom, mert elmondani nincs kinek,
Pedig elmondanám sokszor mindenkinek.
Nem várok elismerést, sem jó szót cserébe,
De azt sem szeretném, ha elküldenének a fenébe.
Képtelen, üres gondolatok, hibás döntések nap mint nap legyőznek,
A sok színtelen bronz-barna lény, kik magukból kivetkőznek.
Én csak vagyok, és mégis lélegzem, szüntelen kergetem
végzetem,
De lennék, kinek lennem kéne, mégis magam fékezem.
Hogy miért teszem, miért magamat mérgezem?
Bár tudnám a választ, harcra testem vértezem.
Mosolyognék újra, őszintén remélnék,
Válaszokat várva harcban zenélnék.
Szavak, írások, végtelen sírások,
Parttalan messzeség, vég, kezdeti kilátások.
Ezek maradtak, fehérre fekete, az élet oka,
És a szüntelen keresés, a létünk ismeretlen szurdoka.
Hátat fordítok mindennek, nincs bennem megalkuvás,
Mégis, fáj, hogy az vagyok, aki csak múló lázas gyulladás.
Mert csak ha hagyom, ha nem akarok harcolni érte,
Akkor vagyok kihívás, ezt egy író mesélte.
Nem is tudom már, hogy mi lenne velem, ha nem írnék,
Talán zavart és elbukott, mindennap sírnék.
Képtelen vagyok zárni soraim, nem tudok megállni,
Mert a szüntelen kérdés itt zakatol bennem, választ akarok találni.
Felfedezni a sorok közötti összefüggést,
És végleg elfojtani a véglet nélküli tűnődést.
Miért, miért, és újra miért, ordít bennem egy hang,
Szalad és megáll, arcot fordít, de kong, mint rézharang.
Féktelen, végtelen, legyőzhetetlen félelem,
Mi van már, itt, most, mi van énvelem?
Miért nem megy el, zaklasson mást e szörny,
Miért én kellek, és nem a többi közöny.
Bámulok kifele, szemem csak kapkodom balra és jobbra,
Barna, szőke, fekete, belém mar, mint mérges kobra.
Ígérnek, játszanak, húrjaim pengetik,
És gyengeségeim ezt mind-mind engedik.
Távolsággal sem oldok meg semmit, úgy én lennék a gyáva,
És kapaszkodnék továbbra is a söröspohárba.
Nyitok, engedem ösztönöm, hogy vigyen előre,
És mégsem bukkanok rá a számomra tökéletes nőre.
Leírtam, töröltem, újra és újra átgondoltam okát,
És mégis itt ülök megint egyedül, gépelem, szemem tüzet okád
!!!
