Bella Beáta: Kopaszi Gát

A Kopaszi gáton átvisz az utam, veled.
Ott járok, hol sosem jártam még,
csendben, némán, szótlanul ballagunk az idővel.
A levelek aláhullnak, majd táncot járnak az őszi szélben.

Kietlen és néma csend, mégis édes,
édes mosolyként csókot hint számra.
Angyali szárnyként ölel át, simogatja
arcomat az októberi nap.

Magányos folyóként hagyom, hagyom
magam, hogy sodródjak az árral,
s ha felhők fölé nézek, nem látom a
végtelenek tűnő messzeséget.

S oly megfoghatatlan a tűnő csillogás,
fények játéka a partszéli köveken.
Csak nézem folyó hömpölygő áradatát,
érzem, amint hűs fuvallata megérint.