Zemen Orsolya: Emlékszem

Emlékszem, régen az Istent hittük,
A pénzt költöttük, nem az életünk,
kérdésed soha nem az volt: "mi jó?";
"Vajon az jó lehet Nekünk?"
Akkoriban egymást szerettük,
S kit pénze súlya gyors sikerre visz,
Az, kivel még egykor bízva néztünk,
neked csak pénz az Isten is.
Akkoriban csak te volt, meg én,
Ma már talán, ha vehet százat,
nem tudja, mi az önzetlenség,
kopott szó csak az alázat.
Akkoriban egy csókom édes
mámorító gyönyört adott.
Keltegetném a hűségünket,
de nem álom nyomja, rég halott.
Közös nyarunk is múlni készül,
sok levelet hullattunk le érte,
izzó szerelmem se keresd soha rajtam,
magam fojtottam a térdig fagyos télbe.
Visszakérném napjainkat,
de a bank már bajosan fizet,
és látja másik tartozásom,
napjainkat - emlékszel? - tízet.
A tehetetlenség szép karjával
fájón magához ölel,
s a reménynek konok görcsös karja enged
- Azt suttogja, menni kell -