Némethné Mohácsi Bernadett: Lelkem egy darabja... (lásd meg arcomat)

Lelkem egy darabja rám nézett...
Lehajolt.
Átkarolt.
A magány legelviselhetetlenebb percében
nem szólt semmit,
csak ott volt!
Némán.
Esélyt adva!
Az elviselhetetlenhez hozzátette
a remény halvány kis sugarát.
Tündöklőn.
Fényesen.
Tette ezt a maga akaratából.
Nem kérve, nem várva érte semmit!
A szeretet tiszta lángja volt.
Pedig tudta,
hogy nincs esélye arra,
hogy megmutassa erejét!
Lelkem egy darabja mégis ott volt!
Küzdött.
Harcolt.
Újra és újra!
Nem hagyta kialudni a lángot!
Fátyol-takart szemeimben bízott,
és bennem.
Lelke egy darabjában!
Hitt bennem
és tudta,
hogy nem hagyom cserben,
a remény legkivetettebb percében sem!
Könny.
Láng.
Remény.
Magány.
Egyszerre tombol lelkemben.
A hiány,
mi idáig sodorta lelkem,
hatalmasabb volt mindennél!
Uralta érzéseim,
nem hagyott döntenem.
Tehetetlenség!
Egyszerű,
magát elhagyott élet kerített hatalmába...
S láttam...!
Láttam lelkem minden fájdalmát!
Nincs láng,
nincs remény!
Csak könny
és magány!
Sorsom véget érni látszott...
Akkor hirtelen rám nézett...!
Megláttam Arcodat!
Lelkem egy darabja
nem szólt semmit,
csak ott volt!