Molnár Nándor: Árnyék

Múló gond ez, vagy baljós érzés,
Könnyek ezek, vagy inkább vérzés?
Várt sóhajok egy nyári esten,
Kiújult sebhely meggyötört testen?

Mégis, inkább most azt hiszem,
Hogy meghalt már régi hitem,
Mely majd egy évig éltetett,
Míg cél volt benne és értelem.

Nem a test hát az, ami vérzik;
Ezt a sebet a lélek érzi.
Onnan távoztál csendben el,
Mint csillagfény egy reggelen.

Mert csillag voltál, suhanó,
Néhány emlékhez fényt adó;
És bár csak éjjel láttalak,
Nappal is mindig vártalak.

Hogy mit hibáztam, nem tudom,
De mennem kell az utamon,
Továbbra is csak attól félve,
Hogy mit mondok majd hozzád érve?

Mert szinte biztos: látlak én még;
Akár felhős lesz, akár kék ég;
Piros blúzod majd elvezet
Oda, hol int a kis kezed.

És döbbenten megértem végre,
Útban talán már fel az égbe,
Szívemnek álmaival - holtan,
Hogy én egy tiszta, tündéri lénynek
Alig sejthető árnyéka voltam.