Manyák Katalin: Kísért a múlt...

Mikor eljő az este, az égbolton csillagok milliói sziporkáznak,
s én csak szomorúan nézem-keresem, a Miénk hol van? Miért
nem találom?

Nem rég, még oly magasan, fényesen ragyogott... mára
elhalványult, fénye megkopott, szívem mondd, miért szomorítod?
Nagyon hiányzol!

Éjszakákon át vergődöm, nem jön álom a szememre, mért
mentél el kedvesem? Vágyom ölelésed-tested melegét,
szemed tüzét!

Szerelmünk forró volt, csordultig szenvedéllyel, ez éltetett
minket, soha nem felejtem! Jött a zöld szemű szörny, s
lerombolt mindent, véget ért az álom, már csak a Neved
suttogom halkan-csendben...

Átvirrasztott éjszakák után, várom, hogy eljöjjön a reggel!
Új nap új reménnyel, a telefon hátha megcsörren...
de hiába várom, elnémult örökre!