G. Orosz Piroska: A Dunánál

A Dunánál hosszasan állok.

Sodrában látom a világot.

Hullámzik vize,akár a lélek,

Tükrében látok,valami szépet.

Amint az aranyló nap kél az égen,

Sugárlábait mossa szépen.

Csipkézett partjain néma kövek,

Hullámoktól verdesve ölelkeznek.

Összefonja őket valahol messze,

A sors láthatatlan keze,

.

Itt úszott el hajdan a dinnyehéj,

A hallgatag Duna zavaros vizén.

S nézte Ő a rakodópartnak kövén. ˝[József Attila]

Most én állok-e szenthelyen,

Állam tenyerembe fektetem,

Nézem a víz felett lebegő árnyakat,

Vitorlaként bontott szárnyakat.

Amint szállnak a víz felett,

Belőle életet merítenek.