Huri Valéria : Társasmagányom

Gyermekeim, unokáim

mind, mind

körülöttem.

Szeretetük, kedvességük,

mint kellemes

nyári fuvallat,

árad felém.

Érzem, s viszonzom.

Legalább is

igyekszem.

De hírtelen

óriás sáncfalak

gombamódra közzénk

nőnek,

elszigetelnek.

Kedves gyermeki mosolyok

messze távolodnak.

Már utol sem érnek

a szavak,

a szeretet orra bukik,

mert hozzám

már el nem juthat,

mert óvó légbuborékom

zárja el az utat.

Fogytán a levegőm.

S én fuldoklom benne.

Fázom, vacogva

embrióvá zsugorodom.

Egyre szűkebb

börtöne társasmagányomnak.

Belőle kitörni, szabadulni

nincs erőm.

Vastag, vaskos a lakat

rajta,

kulcsát senki

nem találja.

Talán, e késői

szerelem,

Istennek ajándéka

a remény utolsó

fénysugara.

Köszönöm, drága

szerelmem,

látom,

bontod már a kőfalam.

S már a zár is

kattan.

Csókunk csattan.

Együtt űzzük

messze, kéz a kézben

fájó magányomat.

Hű szerelmem lesz a

méltó jutalmad.