Évtizedek óta előfizetője vagyok a Hajdú-bihari Naplónak. Bevallom, először a hirdetéseket nézem meg benne és a gyászjelentéseket, hogy lássam, kik hagytak itt bennünket örökre azok közül, akiket ismertem, vagy nagyon szerettem.
Néhány köszönő sor ötlött a szemembe. A családtagok köszönték meg az orvosoknak és az ápolóknak, hogy megjelentek a Zsófi temetésén.
Úgy látszik, mások is szerették, nemcsak én. Gyerekkoromban sokat vigyázott rám, kísért az iskolába és jót tett velem, amikor megitta helyettem a reggeli kakaó. Kicsit restelltem is ezt. Sokat betegeskedtem és anyámék kedvezni akartak nekem. Eszembe jutott, hogy sok osztálytársam zsíros, paprikás vagy cukros kenyeret hoz uzsonnára újságpapírba csomagolva, ők talán szívesen innának kakaót reggelire, de én nem szerettem.
Az élet fontos dolgairól is tőle hallottam először énekéből, meséiből, megjegyzéseiből. Mikor messze kerültem Kabától, egyszer meglátogattam. Akkoriban elég jól ment sora. Saját házban lakott, ami nekem sose lett. A karos láda tetejét felhajtotta, abban tartotta a kristálycukrot, amiből neki bőven volt, nekünk pedig azt hiszem, még akkor is jegyre mérték. Ajándékozott belőle.
Évek múlva a temetőből jövet a Borbély hentes féle ház előtt találkoztunk nagy örömömre, mert velem volt a fényképezőgépem is. Tiltakozása ellenére megörökíthettem csak úgy, hétköznapi öltözetben.
Apám temetésén találkoztunk utoljára. Miért nem jön már el hozzánk?- kérdeztem halkan tőle.
Ott vagyok én mindig, ídes, - válaszolta.
Valóban itt van. Akiket szeretett az ember, azokra szívesen emlékszik vissza, és gondolatban mindig itt lehetnek velünk.
0 Megjegyzések