A Bérkocsis utcában lakott, egy pincelakásban. Ez számomra nem sokat mondott mindaddig, míg 1949-ben, pesti egyetemista koromban meg nem látogattam egy gyakorlati óra után. Szép, kora őszi nap volt, kedvem támadt sétálni. Egyik kollégám ajánlkozott, hogy elkísér öreg rokonom látogatására. Érdektelen dolgokról beszélgettünk, majd egy idő után megkérdezte, hol lakik a rokonom? Az utcanév hallatára kicsit furcsán nézett rám. Gondoltam, tudja, hogy az olyan ócska pincelakásokban mind igen szegény emberek élnek, ez zavarja. Indítványoztam, hogy várjon meg, rövid ideig maradok. Lebotorkáltam az ütött- kopott lépcsőkön a sötét, nedves pincelakásba.
Most még szembeszökőbb volt a nyomor, mint máskor. Régi tompok, fekete festék lével telt edény az asztalon, a kalapos mesterség kellékei. A málladozó falakon villanyzsinórok lógtak, a piszkos villanykörte alig adott valami fényt. Vilma néni kis lábasban ételmaradékot melegített a dobkályhán, közben apró kis rágcsáló mozdulatokat tett.
Megtudakoltam, miben lehetek a segítségére? Mire van leginkább szüksége?
Semmire, kedves – válaszolta. Mindig akad egy kis munkám. Látod, még hoznak hozzám kalapot festeni, átvasalni.
Pista bácsival annak idején egy házat hagytak ott Debrecenben, de nem boldogultak Pesten. Vilma néni járt az ügetőre, a lutrin akart nyerni, de ez sose sikerült.
Aztán beteg lett Vilma néni. Nagyanyám fogadta be és ápolta kedves sógornőjükkel együtt. Mikor megérkezett, csendes örömmel vette tudomásul, hogy nem kell többé nélkülöznie. Neki, mint önálló kisiparosnak, csak pénzért járt orvosi ellátás, fizetni kellet volna a műtétért. Ha lett volna akkor már megfelelő műtéti technika erre a bajra, akkor se segíthettünk volna rajta. Az egész családnak nem volt annyi pénze, mint a műtét ára.
A kis műhely árván maradt. Úgy múlt el Vilma néni csendesen, nagy betegségben. Kénytelen volt elviselni, hogy rokonai lássák el és gondoskodjanak róla életének utolsó napjaiban.
0 Megjegyzések