- Ezt nem írjuk a kis elbocsájtóra. Azt kell mondani az iskolában, hogy vakbélgyulladás miatt történt a műtét- mondta halkan az osztályos orvos a viziten az ablak mellett fekvő betegnek.
- De a nőgyógyászaton?- kérdezte tétován a kislány.
- Itt- válaszolta az orvos. Mondd, hogy előbb azt hitték, egyéb gyulladás, azért kerültél ide.
Kaparáskor átfúródott a méhizom- olvastam le a szomszédom szájáról, azt varrták össze.
Közeledett a látogatás napja. Mindenki sorolta, kiket vár hazulról.
- Édesanyád tudja-e, hogy itt vagy? Be fognak jönni hozzád?- kérdezték a kislányt az asszonyok.
- Nem, csak a fiúm. Azt ígérte, meglátogat. Tulajdonképpen nem is tartozunk már úgy igazán össze. Meg az iskolát sem fejezhettem volna be az osztályban, ha megtudják, mi van velem.
Valahogy nem volt kedve beszélgetni senkinek az esti lámpaoltás után. Talán mindenki előtt felködlött az a döbbenet, amit a kislány anyja érzett volna, ha tudja, milyen veszélyben van a lánya.
Annak a lehetősége, hogy esetleg nem tudja kihordani azt a gyereket, akit majd szívesen világra hozna a fiatalasszony, mindannyiunkat megrázott kicsit. És az a gyötrelmes óra, amikor számot ad a férjének, miért nem lesz gyerekük?
Sötét éjszaka volt, nyugtalanul aludt mindenki a kórteremben. Őszintén reméltük, hogy nem marad egyedül a kislány. Hogy jön látogatója.
Szervusz- köszönt be az ajtón a tornacipős, farmernadrágos, viharkabátos, vöröses szőke, göndör hajú fiú. Csendesen odament az ablak melletti ágyhoz.
Könnyű kis sóhajjal örültünk mindannyian. Mégis eljött a látogató.
0 Megjegyzések