Szivárványt láttam az égen,
a sodródó Tisza felett.
Nem is oly nagyon régen,
mikor a folyó a medréből kikerekedett.
Víz lent és fent,
a fényjáték varázsa.
A teremtő ma újra üzent
szövetségünk örök ablakába.
Szövetségünk, melynek örök tanúsága,
a Tisza fodrozó, tajtékzó hulláma,
a vízesések csattogó moraja,
a bárányfelhő, az ég hókönnyű vándora,
az ereszen lecsurgó májusnak aranya,
a hajnali harmat, az illatos pára.
A hófödte csúcsok fehér verítéke,
s testünknek összes folyékony rezgése.
S tanú a tűzmadár, mely az égen szárnyal,
s mely megtölt éltető , meleg fénysugárral.
Ki katalizátora az emberi létnek,
mozgatórugója a teremtett lénynek.
Színben sok-sok pompa, mely mégis, ha nézed,
eggyé olvasztja a szivárvány egészet.
Harmatos Földünknek százszínű pompája,
mely mégis öltözik hófehér ruhába.
Hisz ártatlan fehér, melyből a szín fakad,
fehér szín alkotja a drága aranyat.
S ha nem létezne angyali fehérség,
nem láthatnánk az Úr kéklő nefelejcsét.
A piros pipacsot, a sárga gólyahírt,
s az égen tündöklő sokszínű örömhírt.
A mi szemünk e színpompát látja,
ha látni akarja, és nem elherdálja.
S mert létezik benned is a vízcsepp a pára.
lehetsz Te is az Úrnak szivárványa …
0 Megjegyzések