Hiába titkolod a keserű harcot,
Némán is beszél eléggé az arcod.
Mert feltör belőle a keserű érzet,
S vallomást tesz róla az egész természet.
A csillag is, mely éber éjszakádon
Szobádba titkon bevilágít,
A szellő, mely lopva sóhajoddal lebben,
Egy virág a kézben, egy könnycsepp a szemben.
Tengernyi a fájdalmad ,nem látni a végit,
A jövő nem bíztat,a múlt ki nem békít.
S megtiport mezőin a borús jelennek,
Előtted a csalódás tüskéi teremnek.
Szűnjön már meg lelkednek lázongó viharja,
Vond félre a fátyolt,mely sebeid takarja,
Az emberben újra keresd fel az embert,
Meglátod enyhíti fájdalmad a kéz,
Mely eddig megvert.
Építsd fel hitednek összetört oltárait,
Meglátod régi öröm,és remény vár itt.
S nyugalmas partja felett a kitombolt vésznek,
Rád az égiek is nyájasabban néznek.
0 Megjegyzések