Sümegi Tamás: Az ember mégis él

      Felhőktől kócos ég, 

s idelent elmúlt az »Örökkön«,

nem kellő szívek hevernek szanaszét

a már varázstalan gömbön.

Élünk s izzadunk forró verítéket,

este kilóg a nyelvünk,
megbénult aggyal egymásnak sok szépet,
cukrosat hazudunk s hülyén enyelgünk.
S éji szélbe beleszaggatódom,
mert nem tartanak össze.
Millió elcsattanatlan csókom
az abroszra lesz köpve.
Észrevetted már, hogy érdesedik a selyem,
és a rózsavíz sem a régi,
és hogy az a hevítő szerelem
sem tud már úgy igazán égni?
Mi vagyunk: egy ember és a másik.
Olyan érzésem van, mintha kocsonyában
járnék, s vásik, mindig vásik
csiszolt értelmem s megakad a lábam.
És már nem, nem látlak jónak,
úgyhogy léted olyan, akár az enyém!
Mégis mi emberek maradtunk utolsónak;
tovább éltünk, mint a remény.