Finta Diána: Ha kihunynak a fények

Szelíden elrugdosott cipők,
dobozok együtt a sarokban
kuporognak, egy-egy szeplő
csodálkozó méla falakban,
leboruló hószínű karok
melengetik a fakuló szívet,
egyenruhába bújt karácsony
mosolya megtöri az ívet,
mely rágördül nehezülő
koromra, s unottan lenyomja.

Köszönöm, hogy kicsit ragyogtál,
hogy szerető-szeretett
bút-bánatot feledten
esténként egymásra nevetett,
hogy szürkülő fényeddel
hoztál még csendes békességet,
egyre kövesedő szívünkre
aggattad szerény ékességed.

Aztán tétován araszolva
lassacskán elmúltál,
vasöklű lelkek kovácsoló
zajától hátrálva elkoptál,
halovány leheleteddel
arcunkra fagyva itt hagytál,
halkulva kong a bágyadt elme:
néha bárcsak maradnál…