Levelek táncolnak, kacéran összecsókolóznak,
erezetükön meg-megcsillan a fény,
árnyékot bújtatva ágai között
édes-könnyedén.
Már jönnöd kellene... szelíd nyugalomnak
nincs helye bennem.
Kergeti türelmetlen aggodalmam,
ha nem jössz, nekem kell hát
eléd mennem.
A nap lehunyt szemem pilláit faggatja,
s csókot lehelve ajkamra könnyet csal,
melyet játékosan legurít arcomon,
aztán mohón felfalja.
Átlép rajtam, árnyékát nyújtva a lombnak,
már az ajtóban kopogtat,
ahol jöttöd várva állok
némán ábrándozva.
Álmodom a lépted simogató neszét,
arcod derűjét, melyen látom a veled érkező
szomjas fáradtságot.
Már ölelnélek, a levelek zizegve összesúgnak,
szinte hozzám hajolnak,
árnyujjaik vigasztalás képen, megbújnak
ráncaim apró szegletében.
Testem húrként megfeszül, rajta furcsa
dallamot pendít a vágyam.
Te nem jössz, de a nap fénye már bent jár
hálószobánkban.
Szemtelen elnyúlik a padló, s a pamlagon
azt várja, hogy rászólok,
majd elzavarom.
De eltűnik s helyére ismerős árnyék
kúszik hangtalan, belepve a szobát...
szívem vadul keresi ősi, már
megszokott ritmusát.
Kilincsen a kezed, fejedre arany glóriát
varázsol a fény
szemed éjfekete bogara zümmög
cseresznyevirág fehérjén.
Apró napszikrák pattannak ki
minden mozdulatodból.
Csókod varázsa szédít, tekinteted
fogva tart, áthatol
lelkembe, mint titkos óceánba veszve,
lágyan megfürdik, mint
szűz lány teste,
s benne elmerül önfeláldozón.
0 Megjegyzések