Vajay Tiborné - Néha úgy fáj...

Úgy fáj, néha úgy fáj
lelkemben a csend,
melynek szürke ködfátylán át
a múlt árnya némán feldereng.
Szívem húrján régi emlék játszik
édes dallamot,
melyet egy reszkető könnycsepphez bújva
csendben hallgatok.
És a dallam lassan összeáll,
dúdolva az életharmóniát,
a múltból előlépnek csendesen
szerelmek, vágyak és csodák,
s még pereg a sok-sok
édes-bús kép és gondolat,
emlékeim útján járva felidézem
a régen tovatűnt napokat.
Ezernyi érzés - boldogság, könnyek,
gyötrő fájdalom,
ezernyi meg nem élt perc, bántó szó
- de ezt is vállalom -
A megbocsátás újra meg újra...
hogy az élet élhetőbb csendesebb legyen,
és a türelem bíborszín virága,
melyet Te adtál életemnek, Drága Istenem,
emlékek... melyek megőrzik
az élet lassan múló ólomperceit,
szeretet... mely a könnyáztatta percek
szakadékán csendben átsegít,
egy mennyei kéz... mely szelíden lelkemhez érve
új álmok felé vezet,
és segít, hogy életem örök kísérője legyen:
a Hit, Remény és Szeretet.