Add tovább


Matula Roland: Kis novella

Buddha mondja: „Az aki a szakadatlan pokolban van, nem hal meg soha. Az örök élet kínszenvedés a szakadatlan pokolban.”

Hányszor kívántam magamnak örök életet? Milliószor. S hányszor örök szenvedést? Soha.

Mégis vállalnám. Szenvednék, hogy érezzem: élek. Szenvednék, hogy érezzem: nem felesleges az élet. Írnék, míg görcsberánduló ujjaim közül ki nem fordul a toll. Figyelném a csapból csöpögő vízcseppek mintáját, a szélfútta mezőkön hajladozó fűszálak hullámzását. Csupa olyan dolgot tehetnék, amire nincs időm és érzem nem is lesz.

Mesélik, akiket a kalandvágy hajt előre ismeretlen utakon, kiknek szíve szilajabb, mint az átlag, megérzik ha közeleg a vég. Érzem, nincs már messze. Érzem, úgy megyek el, hogy nem marad belőlem más, csupán ködös ábrándok. Elfeledett emlékek kacatjai közé kerülök, aztán lassan onnan is eltűnök. Nyomom sem marad.  Egyikünknek sem.

Ne álltasd magad kedves olvasóm. Te is eltűnsz majd örökre.

Hogy éltél? Ki emlékszik rá?

Szerettél? Ki nem?

Jó ember voltál? Míg férgek lakomáznak belőled, mit sem számít már.

Borúlátó vagyok? Depresszióra hajlamos? Olykor gyerekes? Önző? Igen. Elismerem. Senki sem tökéletes. Jó ember? Talán. Kész lennék meghalni azokért akiket szeretek? Kétségtelen.

De miért tenném meg érted ismeretlen? Semmit nem kaptam tőled. Érintéseket? Mosolyt? Hamis kincseket én is szórtam számolatlanul. Kínt kaptam csak tőled. Részt követeltél a szívemben. Aztán kitépted onnan a részed. Szótlanul. Mosolyogva. Mit érdemelsz? A sorsod majd megmutatja. Senki sem menekülhet előle.

Nekem volt választásom. Cserbenhagyhattam volna ezt a gusztustalan, szánalmas világot, mely a napfényre okádott. Nem tettem meg. Nem tudtam megtenni. Bármennyire kővé vált szívem sivárságotoktól, nem tudtalak pusztulni hagyni benneteket.

Miért engem választottak? Nem tudom. Nem is akarom tudni. Örökké halhatatlanságról álmodtam. De nem így, ezt nem akartam.

Amikor megkerestek, azt hittem csak egy álmot látok. Árnyakat láttam, üstökösként világító árnyakat. Felajánlották a lehetőséget: Megmenthetem világomat a teljes pusztulástól, ha vállalom az örök szenvedést, a halhatatlanság átkát s kárhozatát. Megmenthetem az embereket…azokat a lényeket, akik mit sem jelentenek nekem…akik annyiszor belém rúgtak, sárbatiportak…most pedig kezemben az életük. Sokáig hallgattam még ítéletüket, majd szótlanul elfogadtam a felkínált kelyhet…úgy ittam a mérget és a kínt, mint egykor szeretők csókjait…végigpörgött előttem életem filmje - könnyekkel, mosolyokkal, érintésekkel, szerelmekkel, álmokkal - tudtam, ennek vége…elmúlik …még eszembe jut egy mondat…már nem tudom hol hallottam – de már nem is számít…valahogy így szólt: „Ha hiányzom…emlékezz…nem én mentem el, te hagytad, hogy elmenjek…”…aztán semmi más, csak a sötétség…

Szüksége volt már a világnak egy újabb tisztítótűzre, özönvízre, vagy nevezd ahogy akarod kedves olvasóm. Beteljesítettem sorsom. Én lettem a világ elpusztítója és megváltója egyben. Én voltam, ki rászabadítottam a világra saját rémálmait. Szörnyű teremtményeket szült beteg elménk éjről-éjre. Én voltam, ki testet adtam nekik. Megszülettek gyermekeink, hogy átvegyék a szülők helyét.

Álmodtál valaha varázslatról? Én megmutattam, hogy létezik. Ezernyi néven jártam köztetek, kiválasztott túlélők közt. Sokezernyi kínhalált haltam. Értetek. Egykori álmaimért.

Teltek-múltak az évek. Az első évszázad pokoli volt. A második már kevésbé. Most – a harmadik században – már helyére került minden.

Nem nézek ki többnek harmincnál? Hmm…igazad van. Harminc éves voltam csupán, mikor először megtapasztaltam milyen is az örök élet kínszenvedése a szakadatlan pokolban. Az azóta eltelt évszázadok pedig csak a lelkemet kérgesítették meg.

Furcsa ez a nyugalom. Már órák óta nem találtak rám. Persze ami késik, nem múlik…

Ó! Bocsáss meg kedves ifjú barátom – milyen figyelmetlen is vagyok! Még nem is meséltem el neked, hogy milyen változásokat…nocsak…mintha…

Azt hiszem, hogy most nem tudok többet mondani kedves ifjú barátom. Halasszuk el ezt a társalgást egy más időre. Nem, kedves ifjú barátom. Most nem válaszolhatok több kérdésre.

De legközelebb folytatom! Igen! Ígérem!

Ami most jön, az nem a te szemednek való gyermek…még nem…

Megosztás a Google Pluson