Hold maszatja, éj kacatja – lomol bennem az éjjel -
Bokám fonják vadvirágok temérdek szenvedéllyel.
Félelmet gyűr ki magából a holdfényes lépcsőház… - kövei buják… -
S majd sötét átjáró kapuját őrzik habzószájú nadragulyán oszlopzódott sátánkutyák.
Majd átengednek, mint vaskerítés a sötét árnypocsolyát küszöbje sosevoltján.
Tekintetem által szív előre a maradék fény, - s terít el az alkonyat horizontján. -
Felhőkarmokba feketlik a Nap.
S elém tárja a mögüle kiszakadott kékséget:
Majd önti el bennem gyengéden az áloméhséget.
Hol felhőfonta égcéhtáblán csillagokból kiszikrít a tokionid pékség, s habzószájú kutyákra vonyít a Hold, majd lassan álomákombákomokba csillapodik, s csavarodik az áloméhség.
Kiszöszölődik a kilátás, a látvány…
Az éjek útján buszkerékbe törik a fiók.
Őrzik a bolygót műszakba szakadott áloméhes időutazók.
Hol űrhajókba vágyódott mindig is az a belém foszlott örök fiatal:
- De a Gondola’ legalább oly’ szép, mint alkonyatot követő mélyszívdobbant, frissítő, heves, inszomnikus szerelemzivatar.
Bokám fonják vadvirágok temérdek szenvedéllyel.
Félelmet gyűr ki magából a holdfényes lépcsőház… - kövei buják… -
S majd sötét átjáró kapuját őrzik habzószájú nadragulyán oszlopzódott sátánkutyák.
Majd átengednek, mint vaskerítés a sötét árnypocsolyát küszöbje sosevoltján.
Tekintetem által szív előre a maradék fény, - s terít el az alkonyat horizontján. -
Felhőkarmokba feketlik a Nap.
S elém tárja a mögüle kiszakadott kékséget:
Majd önti el bennem gyengéden az áloméhséget.
Hol felhőfonta égcéhtáblán csillagokból kiszikrít a tokionid pékség, s habzószájú kutyákra vonyít a Hold, majd lassan álomákombákomokba csillapodik, s csavarodik az áloméhség.
Kiszöszölődik a kilátás, a látvány…
Az éjek útján buszkerékbe törik a fiók.
Őrzik a bolygót műszakba szakadott áloméhes időutazók.
Hol űrhajókba vágyódott mindig is az a belém foszlott örök fiatal:
- De a Gondola’ legalább oly’ szép, mint alkonyatot követő mélyszívdobbant, frissítő, heves, inszomnikus szerelemzivatar.
