Hodosi József: Két óra

Nem egyformák a percek:
a nap huszonnégy órájából,
ha egyszer
vizsgálni mernék
két órát... csak kettőt,
mert ez bőven elég,

mindjárt ki is deríteném,
hogy a percek egyszer a tied,
és egyszer
az enyém.

Nekem nem mindegy,
hogy melyiket
választom, mert a percek
ahogy múlnak,
annyiszor változni mernek.

Anyám két órát várt és szenvedett,
nekem csak azután örülhetett.
Attól a perctől kezdve
az ő percei telve lettek.

Apámnak volt százhúsz
perce,
mikor nem látott,
nem hallott,
csak lélegezve
mutatta a bombáknak,
hogy él még,
s titokban táplálta a remény tüzét.

Volt két órám,
ami abban tellett,
hogy meg kellett mászni
több nagy hegyet,
és örömömet leltem
a sikeremben.

Mert muszáj menni,
s ha nem jön a vonat -
hisz várakozni kín és szenvedés -
két óra alatt
gyalog értem a
szomszéd faluból otthonomba.

A múló percek
elröpítenek engem,
és a szerelem melege
már csak két órát melenget.
Én elmegyek,
ő ott marad,
és sok lesz a perc,
mert szívünk egyedül
marad.

Magányos estéből sötétbe
még csak most mentem
először.
Hallgatom a lapuló csöndben,
mikor zavar a zörej,
most igazán egyedül vagyok,
nem szólnak hozzám,
és én sem szólhatok.