Apa! Ott voltam, amikor csak lehetett
De tudod, fiad az ördög ellen tehetetlen
Némán ültem mindig, s vártam a végét
Álmom ugyan összetört, kezdődött elölről, nem volt mérték
Szép volt a napsütés, csicseregtek a madarak
Énekelhettek, ha más volt az éneked, s Akarok
Végre választ, hogy miért én, s pont te
Miért kaptam ily gyermekkort, pedig a szíved ígérte
Hogy minden megváltozik, más lesz, mint eddig volt
Kölyökként nem gondoltam, hogy minden este sötét, Te szerény zsarnok
Pedig vittem mindig labdát, s játszottunk, de buták voltunk hozzá
Mint ahogy az élethez te, én és mindenki - drága édesapám
Nevettünk mindig a tavaszi friss fuvallatok, a kék ég alatt
Meg-megálltunk a Tiszánál, kellett mint a kenyér, mint egy falat
Sétáltunk a végtelenbe, le a révre, s fel a romos hídra
Maradtunk volna középen, nem ily alacsony, nem ily magas
Kis szobába, szürke falak közé bezárva, mindig nyikorgott az ajtó
Hangja volt a szeszes üvegnek is, fontos a szívednek is, s lelked egy hajó
Úszott, ázott, s tobzódott, kellemesen érezte magát benne
Vágyott rá naphosszat, jobban, mint a szeretetre... - a fene essen bele!
Apa! Tudod szeretlek, de az ördög
Testedbe mászott, s közben bajuszt pödrött
Most ismét némán ülök, nem várok, csak élek
Álmaim, s a szerelem tengerén vitorlázok, nélküled
Választ hogy mikor kaphatok? ...Majd ha eljő az idő
Majd ha megvilágosodik élő külsőm alatt rejtőző sötét belső
Addig is nézzem az ég, a csillagok varázslatos messzeségét
S sokat gondolok rád, te elfajzott, te romlott emberség, te vég
De tudod, fiad az ördög ellen tehetetlen
Némán ültem mindig, s vártam a végét
Álmom ugyan összetört, kezdődött elölről, nem volt mérték
Szép volt a napsütés, csicseregtek a madarak
Énekelhettek, ha más volt az éneked, s Akarok
Végre választ, hogy miért én, s pont te
Miért kaptam ily gyermekkort, pedig a szíved ígérte
Hogy minden megváltozik, más lesz, mint eddig volt
Kölyökként nem gondoltam, hogy minden este sötét, Te szerény zsarnok
Pedig vittem mindig labdát, s játszottunk, de buták voltunk hozzá
Mint ahogy az élethez te, én és mindenki - drága édesapám
Nevettünk mindig a tavaszi friss fuvallatok, a kék ég alatt
Meg-megálltunk a Tiszánál, kellett mint a kenyér, mint egy falat
Sétáltunk a végtelenbe, le a révre, s fel a romos hídra
Maradtunk volna középen, nem ily alacsony, nem ily magas
Kis szobába, szürke falak közé bezárva, mindig nyikorgott az ajtó
Hangja volt a szeszes üvegnek is, fontos a szívednek is, s lelked egy hajó
Úszott, ázott, s tobzódott, kellemesen érezte magát benne
Vágyott rá naphosszat, jobban, mint a szeretetre... - a fene essen bele!
Apa! Tudod szeretlek, de az ördög
Testedbe mászott, s közben bajuszt pödrött
Most ismét némán ülök, nem várok, csak élek
Álmaim, s a szerelem tengerén vitorlázok, nélküled
Választ hogy mikor kaphatok? ...Majd ha eljő az idő
Majd ha megvilágosodik élő külsőm alatt rejtőző sötét belső
Addig is nézzem az ég, a csillagok varázslatos messzeségét
S sokat gondolok rád, te elfajzott, te romlott emberség, te vég
