Vincze Szabolcs: A magány szonettje

Eddig nem féltem, hisz nem volt mitől.
Az égre néztem, az idő halad...
Felhők gyűlnek ott, hol sütött a Nap...
Látod? Az elkorhadt fa most kidől.

De a magból majd ifjú sarj fakad,
Nem adhatja fel, küzd az életért,
Mint koldus egy falatnyi ételért,
Nyújtja kezeit, majd` beleszakad.

Minden elmúlik, ha eljön az ideje,
Ha véget ér, volt neki eleje.
Hisz csak több év szenvedés a léted.

Magányban vagy párban? A fene sem
Tudja rá a választ, már engem sem
Vezetnek meg a lepergő képek...