Szén Benjamin: Túlgondolt gondolat

Sajnálom az estét,
nem szóltam, hogy elmegyek.
Tekeregtek agyamban
a fogaskerekek.
Várták a jó napot,
várták az éjszakákat,
s én mondtam: "Jó Napot!",
s hívtam a szép szobádat.
Felvetted a kagylót,
leszaladt az életem...
Csupán egy bús álom volt,
én kontár énekem;
kellettél is énnekem...

Kelleni kellettél,
kellő volt az akarat;
mely szemed tükrébe sújt
egy másodper alatt.
Készültem. Ebédhez.
Fölvettem a szép ruhám,
s lányt láttam, ki ebéhez
csontot dugott bután.
Szeme kerekedett,
bájos arca elpirult.
Mosolygott, s mosolyába
szenvedélyem szorult.

Jaj, szegény fejemnek!
Ködfátyol hullt reája...
De azért azt remélem:
Meleg még a teája.
Hisz teát kért aznap,
meg hozzá kevés kekszet.
Ereimben forrt a vér,
füleltem egy nesznek.
Vágytam, hogy szólítson,
hogy elárulja nevét;
hisz akkor gyáva voltam
megfogni a kezét.

Én ma már eszmélnék
bízva, bízván magamban.
Kettétört gondjaimból
koporsót faragtam.
Kétely még van bennem,
és némi kis félelem,
félek, hogy elszúrhatom
egyszersmind életem.
Ha tudok, hát szólok,
én odaszólok neki,
nem csúsznak ki kezemből,
szerelmem lapjai.