- első rész -
Viharzó fellegek tomboltak az égen
Villámokat szórtak egy-egy fa tövébe
Csattogó vad szárnyak repültek az éjben
Riadtan, jajgatva siettek fészkükbe
Szikrázó csapások félelmetes fénye
Láthatóvá tette a sötét vidéket
Elsuhanó árnyék, milyen ember lénye?
Ki földre borulva talál menedéket
Talán egy bojtár, ki juhait kereste?
Vagy eltévedt ember fáradtan rogyott le?
Az idegen férfi testét ruha fedte
Fekete csuha volt, bokájáig ért le
Halvány tűz égett a fekete szemében
Imádkozott, és sírt ajkai remegtek
Hit, remény, szeretet kihalt a lelkében
Szomorú szívében vadrózsák teremtek
Nem volt ő bojtár, sem egy eltévedt ember
Keresztény pap volt, ki börtönből szökött meg
Fáradt volt teste, de napok óta éber
- Jézusom segíts! Ó Istenem ne verj meg!
Madárcsapat dalolt egy akácfa ágon
Miközben a vihar elillant a tájról
A csend némasága elpihent a fákon
És egy könnycsepp gördült szép virág szirmáról
Édes esőillat keringet a széllel
Frissen bólogattak a megázott zöldek
Beszédük lágy volt a puha szellővel
Elázott bolyból a hangyák előjöttek
Elhagyott zsombék, mint puha meleg párna
A zarándok fejét hívták nyugovóra
Virágos mező, mint egy nagy pihe dunna
Borult zöldellőn az idegen lábára.
"Hiszek egy Istenben"- hangzott az imádság
Az ifjú pap mondta, miközben térdepelt
Kezét szivére tette. Végre szabadság!
S a néma rónaságon senki se felelt
Bágyadt szép szemei kívánták az álmot
A lehetetlen mesét, és a boldogságot
Forró pír ajkai azt a régi csókot
Egyre hevült a szíve és dobogott
Az álom elvitte gondolatban messze
Cédrusfák közzé, egy zöldellő szigetre
A kietlen sziget napsütötte része
Kilátást nyújtott a hullámzó vizekre
Homályos álomból felbukkant egy arckép
Tengerkék szemek, és ártatlan piros vér
Szeretlek... miért... hová mész? - az élet szép!
Hangfoszlányok, és újra az az üres tér
Sűrű ködhalmaz lassan eltűnőben volt
Az álom rózsafája ismét kivirult
Édes lett a fájdalom, mely mint a víz olt
És keserű az öröm, mely lett tébolyult
Segítség! - felkiáltott megrezzent teste
Ó, sors! - mért vagy hozzám ennyire kegyetlen?
Felállt és elindult szép sudár termete
Segíts meg utamon teremtő Istenem!
Már tudta hová vezet kanyargós útja
Bujdosva indult a hosszú nagy útra
Lelkében kavargott érzéstépő múltja
Szállt az idő, szállt, lejárt huszonnégy óra
Lebukott a Nap a horizon határán
Vörös sugara szétáradt az ég alján
Bíborfátylában tündöklő csillagkaraván
Ragyogott a végtelen egyetem fáján
Távoli bagolyszó zavarta a csendet
Lábnyomai alatt harmatfüvek zengtek
Nyakából kivette az arany keresztet
Szirén-hangjára a fák is dalra keltek
Pirkadatkor megérkezett falujába
Fáradt szeme rávillant a templomára
Dobogó szívvel indult a kis utcába
És megszólalt a harang a régi toronyba
Dicsértessék! - köszönt rá egy idős asszony
Mi járatban plébános úr? - megkérdezte
Isten áldja, ugye maga Kovács asszony!
Én vagyok, ön honnét ismer? - állt megdöbbenve
Óh, én a Vargáék szegény fia vagyok
Kiszáradt, rothadó kóró az én lelkem
Mert csak Isten tudja, hogy ártatlan vagyok
És bűnös, mert szerelem lett a végzetem
Ó, Ó, fiam fordulj vissza, és menj vakon
Jaj a régi fűzfa nem áll az udvaron
És nem vár reád senki a kis padon,
Édesanyád... meghalt egy csöndes alkonyon
Ne sírj fiam, menj egy fejfa vár rád
Kis temetőben a kápolna udvarán
Az Isten megsegít, hogy ne érjen vád
Látogass meg minket szép május tavaszán!
Ó létemnek anyja, mit mondjak majd néked
Ha a keskeny ösvény hantodig elvezett
Karjaid ringattak, bölcsőm volt a méhed
Fojtogat a bánat, a múltam eltemet
Szent angyalok dala kinyitják a kaput
Sírod felett jó anyám egy csillag ragyog
Szólít. Olivér erre van az út!
Gondolatom a túlvilág zászlaján lobog
Hamvaid sírjánál elnémul a hangom
Hová lett anyám a fénylő csillagod?
Mely szólított engem göröngyös utamon
Látom már! - fejfádon neved a csillagod
Édesanyám! - hát így várod szegény fiad?
Miért gyötörted, és bántottad önmagad?
Fájó a seb, melyből a zokogás fakad
De te néma vagy, így könnyem is elapad
Édesanyám! - zokog elhervadt magzatod
Sírod fejfáját ezerszer csókolom
Szánj meg engem kérlek, ne legyen bánatod
Te drága jó anyám, egyetlen mámorom
Szenvedő szivébe a fájdalom hasított
Elballagott némán, untalan utakon
Szemében a szeretet szikrája izott
Jóság volt fő vágya, hitt is benne vakon
Viharzó fellegek tomboltak az égen
Villámokat szórtak egy-egy fa tövébe
Csattogó vad szárnyak repültek az éjben
Riadtan, jajgatva siettek fészkükbe
Szikrázó csapások félelmetes fénye
Láthatóvá tette a sötét vidéket
Elsuhanó árnyék, milyen ember lénye?
Ki földre borulva talál menedéket
Talán egy bojtár, ki juhait kereste?
Vagy eltévedt ember fáradtan rogyott le?
Az idegen férfi testét ruha fedte
Fekete csuha volt, bokájáig ért le
Halvány tűz égett a fekete szemében
Imádkozott, és sírt ajkai remegtek
Hit, remény, szeretet kihalt a lelkében
Szomorú szívében vadrózsák teremtek
Nem volt ő bojtár, sem egy eltévedt ember
Keresztény pap volt, ki börtönből szökött meg
Fáradt volt teste, de napok óta éber
- Jézusom segíts! Ó Istenem ne verj meg!
Madárcsapat dalolt egy akácfa ágon
Miközben a vihar elillant a tájról
A csend némasága elpihent a fákon
És egy könnycsepp gördült szép virág szirmáról
Édes esőillat keringet a széllel
Frissen bólogattak a megázott zöldek
Beszédük lágy volt a puha szellővel
Elázott bolyból a hangyák előjöttek
Elhagyott zsombék, mint puha meleg párna
A zarándok fejét hívták nyugovóra
Virágos mező, mint egy nagy pihe dunna
Borult zöldellőn az idegen lábára.
"Hiszek egy Istenben"- hangzott az imádság
Az ifjú pap mondta, miközben térdepelt
Kezét szivére tette. Végre szabadság!
S a néma rónaságon senki se felelt
Bágyadt szép szemei kívánták az álmot
A lehetetlen mesét, és a boldogságot
Forró pír ajkai azt a régi csókot
Egyre hevült a szíve és dobogott
Az álom elvitte gondolatban messze
Cédrusfák közzé, egy zöldellő szigetre
A kietlen sziget napsütötte része
Kilátást nyújtott a hullámzó vizekre
Homályos álomból felbukkant egy arckép
Tengerkék szemek, és ártatlan piros vér
Szeretlek... miért... hová mész? - az élet szép!
Hangfoszlányok, és újra az az üres tér
Sűrű ködhalmaz lassan eltűnőben volt
Az álom rózsafája ismét kivirult
Édes lett a fájdalom, mely mint a víz olt
És keserű az öröm, mely lett tébolyult
Segítség! - felkiáltott megrezzent teste
Ó, sors! - mért vagy hozzám ennyire kegyetlen?
Felállt és elindult szép sudár termete
Segíts meg utamon teremtő Istenem!
Már tudta hová vezet kanyargós útja
Bujdosva indult a hosszú nagy útra
Lelkében kavargott érzéstépő múltja
Szállt az idő, szállt, lejárt huszonnégy óra
Lebukott a Nap a horizon határán
Vörös sugara szétáradt az ég alján
Bíborfátylában tündöklő csillagkaraván
Ragyogott a végtelen egyetem fáján
Távoli bagolyszó zavarta a csendet
Lábnyomai alatt harmatfüvek zengtek
Nyakából kivette az arany keresztet
Szirén-hangjára a fák is dalra keltek
Pirkadatkor megérkezett falujába
Fáradt szeme rávillant a templomára
Dobogó szívvel indult a kis utcába
És megszólalt a harang a régi toronyba
Dicsértessék! - köszönt rá egy idős asszony
Mi járatban plébános úr? - megkérdezte
Isten áldja, ugye maga Kovács asszony!
Én vagyok, ön honnét ismer? - állt megdöbbenve
Óh, én a Vargáék szegény fia vagyok
Kiszáradt, rothadó kóró az én lelkem
Mert csak Isten tudja, hogy ártatlan vagyok
És bűnös, mert szerelem lett a végzetem
Ó, Ó, fiam fordulj vissza, és menj vakon
Jaj a régi fűzfa nem áll az udvaron
És nem vár reád senki a kis padon,
Édesanyád... meghalt egy csöndes alkonyon
Ne sírj fiam, menj egy fejfa vár rád
Kis temetőben a kápolna udvarán
Az Isten megsegít, hogy ne érjen vád
Látogass meg minket szép május tavaszán!
Ó létemnek anyja, mit mondjak majd néked
Ha a keskeny ösvény hantodig elvezett
Karjaid ringattak, bölcsőm volt a méhed
Fojtogat a bánat, a múltam eltemet
Szent angyalok dala kinyitják a kaput
Sírod felett jó anyám egy csillag ragyog
Szólít. Olivér erre van az út!
Gondolatom a túlvilág zászlaján lobog
Hamvaid sírjánál elnémul a hangom
Hová lett anyám a fénylő csillagod?
Mely szólított engem göröngyös utamon
Látom már! - fejfádon neved a csillagod
Édesanyám! - hát így várod szegény fiad?
Miért gyötörted, és bántottad önmagad?
Fájó a seb, melyből a zokogás fakad
De te néma vagy, így könnyem is elapad
Édesanyám! - zokog elhervadt magzatod
Sírod fejfáját ezerszer csókolom
Szánj meg engem kérlek, ne legyen bánatod
Te drága jó anyám, egyetlen mámorom
Szenvedő szivébe a fájdalom hasított
Elballagott némán, untalan utakon
Szemében a szeretet szikrája izott
Jóság volt fő vágya, hitt is benne vakon
