Mely szemem elé tárul, újra meg újra,
Mézédes bor s régi pipadohány,
Hamvas bőrű, ében hajú fiatal lyány.
Künn az ablak mögött kalászok sora,
Kalásztábla végén csűr, s benne szalma.
Dús koronájú gyümölcsfák roskadoznak,
Sok dió, körte, cseresznye, alma,
S ott messze a végeláthatatlan béke,
Egybeolvadva a föld zöldje s az ég kékje.
Hirtelen, mintha egy rossz álom lenne,
A jó eltűnik, s minden szép tönkremenne.
Avasodik már a jó kenyér, illata is oda,
Bor helyén számban alvadt vér hada.
A halott fiatalság tetemén döglégylárva,
S a lét cél nélkül lett teljesen árva.
A csűr romjaiban üres a bőség kosara,
Halálszag, s kiszáradt erdők sora,
Békétlen várja mindet a közelgő vég,
S színtelenné vált a gyönyörű föld, s a hatalmas ég.
