Bálint Barbi: Fülöp csókja

Este volt, késő már, mire hazaértem végre,
Fáradtan, leverten bandukoltam az éjbe`...
Nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre,
Ám a kapuban Fülöp csókja fogadott ízibe`.
Nem tehettem mást: tűrtem a támadást...
Ahogy végig gondoltam, nem is vártam mást...
Egész nap nélkülünk, egyedül...
Nem csoda, hogy egész teste felhevül...
Az izgalomtól reszketve szalad mindegyikünk elibe`,
Majd ledönt a lábadról hatalmas termete.
Ketten voltak régen, ám mára magára maradt,
Nincs már senki, ki mellette szalad...
Másik ebünk eltűnt, csupán szívünk része már,
Hiányát nem pótolhatja semmi e világon már...
Azóta az ég is szomorúbb, űr támadt benne,
Pöttöm kutyánk elveszett... de ha a másik nem lenne,
Mindannyiunk szíve megszakadt volna bele...
Vizslánk a vigasz, övé minden szeretetünk,
Még ha jóvoltából mészárszék is a kertünk...
Nyulak, s szárnyasok estek már áldozatul,
De ha nyálas ábrázata elébünk tárul,
Nincs már a családban, kinek arca dühbe rándul.
Lakhelye most már a mienkkel szemben áll,
S ha reggel az udvarban ajándékkupac vár,
Csak a kondenzcsíkot látod, mely nyomában száll...