Kiülök az erkélyre,
iszogatom a neszkávémat, elszívok egy cigarettát és nézegetem a Feneketlen tó
körüli történéseket. Bekapcsolom a rádiót, aláfestésként hallgatom a délelőtti
magazin műsort.
Finom ez a kávé, három
az egyben. Ettől nem dobog gyorsabban a szívem, lám, mire jó, ha az ember még
kávét főzni is képtelen, felfedez új dolgokat, mint például a gyömbéres keksz,
melyet a menyem küld, egy egész nagy dobozzal, hogy kóstoljam meg, nagyon
finom. A fiam úgy adja át, mintha aranyból lenne, pedig tudja, hogy tudom, ezt
is a nászasszonyom sütötte, mert a menyem számára a konyha, tizenöt évi
házasság után is, egy felfedezésre váró ismeretlen földrész. Kész csoda, hogy a
két unokám mégis szépen fejlődik a félkész ételektől, melyeket csak a mikróba
kell tenni, vagy a sütőbe és fél óra múlva ehetővé sül.
Szépen süt a
szeptemberi nap, még ereje is van. Két hónapja vagyok nyugdíjas, el sem hiszem,
hogy többé számomra nem lesz becsengetés.
A katedrán töltött harmincnyolc év elhasznált, nem is maga a tanítás,
hanem a körítés, az adminisztráció, a statisztikák. Bevallom, zavarnak az új
dolgok, a négyéves politikai ciklusok oktatásügyi újításai, a történelem és az
irodalom téziseinek rendszeres átértékelése, az elsős gimnazisták
szövegértésének hiányosságai, a kollégák napi megélhetési gondjai.
Valóban finom a
gyömbéres keksz, minden reggel hármat, négyet is elmajszolok a kávémhoz,
kényelmesen, ahogyan az egy úrinőhöz illik. Elvégre milliomos vagyok,
időmilliomos, azt teszem, amihez kedvem van, senki és semmi sem sürget.
Jó, hogy megvettem a
két műanyag széket a kerek kis asztallal, ide, az erkélyre, pedig a vásárláskor
eszembe sem jutott, milyen jó szolgálatot tesz. Egyszerűen megtetszett, és
persze, fillérekért adták, mert mintadarabként kinn állt az áruház előtt,
kicsit kiszívta a nap. Bevontam bútorhuzattal a székeket, varrtam takaros
terítőt is az asztalkára, egészen takaros lett a garnitúra és a szél sem süvít
át a székek támláján.
Időnként megnézem a
kocsit, amellyel pont a házzal szemben parkolok. Mérgelődtem, mert a szokásos
helyemet elfoglalták és éppen a nagybevásárlásból jöttem haza, millió egy
csomaggal, melyeket kettesével hoztam fel a lakásba. Az utolsó fordulónál
megbotlottam, elestem, oly szerencsétlenül, hogy eltört a karom. Egy ismeretlen
fiatalember felsegített, felhozta a csomagjaimat is. Demcsákné, a ház
mindentudó pletykafészke, rögtön kijött a folyosóra és zengett a ház a
hangjától, ahogyan tudakolta, mit segíthetne. Felhívtam a barátnőmet, aki fél
órán belül megjelent és segítségével minden vásárolt cikk a helyére került.
Utána mentünk el az ügyeletre.
Judit másnaponként
eljön, két napra megfőzi az ebédet, hoz friss zsemlét, felvágottat, gyümölcsöt
és sokat beszélgetünk.
Ismét ott a tó körüli
passzászon az idős pár, akiket pár napja minden délelőtt látok, amint lassú
tempóban, beszélgetve, meg-megállva kétszer megkerülik a tavat. A férfi magas,
vékony, a nő talán a válláig érhet. Mindketten elegánsak. Messziről is látni a
közöttük lévő szoros érzelmi kapcsolatot, pedig még csak egymás kezét sem
fogják meg.
Összeszorul a szívem az
irigységtől.
Nekünk is így kellene
sétálgatnunk, de erre már sohasem lesz módunk, pedig Dénes tervezgette, miként
élünk, ha én is nyugdíjba megyek. Havonta egyszer elutazunk belföldi néhány
napos kikapcsolódásra. Két évre előre megtervezte az útjainkat. A büdzsébe még
az is beleférne, hogy sorra látogassuk az európai országok fővárosait, évente
egyet-egyet. Tervezgetett, mert cél nélkül nem tudta elképzelni az életét.
Nyugdíjba küldték, fiatalítunk, Dénes bácsi, de tanácsadóként szívesen látjuk,
mondta neki az új vezérigazgató, aki annyi idős lehetett, mint a fiunk.
Dénes nem akart megtűrt
kegyelemkenyéren a cégnél maradni. Zuglóban laktunk, százharminc négyzetméteres
családi házban. Elkezdte a ház felújítását és a parányi kertünkben zöldségeket
termelt. Elkészült a házfelújítás, és meghívtuk a barátainkat egy kerti
partira.
Két nap múlva, munka
után, ott találtam a fotelben, a televízió előtt. Elaludt. Örökre.
Ennek hat éve, de még
mindig morzsolom szememből a könnyet, ha csak rágondolok.
Az idős pár túl van az
első körön. Leülnek a padra, korábban ilyet nem tettek. Csak nincs valami baj?
Nincs, szerencsére. A nő borítékot vesz elő a táskájából és átnyújtja a
férfinek, aki kiveszi belőle a tartalmát és figyelmesen olvasgatja.
Nem volt maradásom,
lézengtem, mintha idegen helyen lennék, mert Dénes nélkül élhetetlenné vált a
hatalmas ház.
Eladtam az ingatlant, a
vételár felét a fiamnak adtam, a másik feléből megvettem ezt a lakást és maradt
is némi tartalékom. Így tartottam tisztességesnek. Háromszázhúsz kilométerre
élnek a fiamék, hadd boldoguljanak, ne várják a halálomat, hogy hozzájussanak
Dénes örökségéhez.
Örült a menyem, még
nagyobb házat vehetnek, és végre kimehetnek Amerikába. Lelkük rajta.
Kellemes, meleg az idő.
A fák ágai között szellő lurkók cikáznak, lesodorván néhány kapaszkodni
képtelen színes levelet. Az idős pár ismét felkerekedik, folytatják sétájukat.
Sétájuktól megéhezem,
mintha magam is ott rónám a köröket a tó körül.
Maradt tegnapról egy
kistányérnyi túrós csusza, beteszem a mikroba, megmelegítem és ott, a
konyhapultnál állva, azonnal megeszem. Iszom rá kristályvizet, s máris megyek
vissza az erkélyre, ám előtte fél kézzel elmosogatom a tányért és az
evőeszközt, amely fél kézzel nem kis teljesítmény.
Az erkélyen addig nem
ülök le, amíg meg nem keresem szememmel az idős párt. Éppen takarásban vannak,
eltelik néhány perc, mire meglelem a két kényelmesen ballagó alakot.
Miért kínzod magad,
kérdezné Dénes, egyébként sohasem voltál irigy senkire és semmire, most,
vénségedre se tedd, Erzsikém!
Nem tehetek róla,
Dénes, látod nincs munkám, nincs elfoglaltságom, eltört a kezem, tehetetlen,
béna vagyok!
Megborzongok.
Jézusom, ha így
folytatom, megbolondulok.
Felkászálódok,
kikapcsolom a rádiót és előveszem Arany Toldiját, az megnyugtat.
Tizenegykor megszólal a
csengő. Végre megjött a barátnőm. Az ajtóban azonban Péter áll, Jutka férje,
kezében egy csokor virággal, meg egy degeszre tömött szatyorral.
-
Csókolom a kezed, Erzsikém! Jutkának
váratlan dolga akadt, engem küldött maga helyett.
-
Szervusz, kedves Péter! Nagyon örülök,
fáradj be!
Barátnőm küldött
ebédet, a dobozok húslevest, rántott csirkét, salátát és meggyes pitét rejtenek.
-
Erzsikém, drága, mikor mozdultál ki
itthonról? Egy hete? Tisztelettel javaslom, menjünk le sétálni, ha nagyon
elfáradsz, ígérem, hogy a karjaimban hozlak haza.
Elnevetem magam,
persze, hogy haza tudna hozni, hiszen alig vagyok ötven kiló, a százhatvanöt
centimhez persze, ez éppen elég.
Péter főz egy igazi
kávét, míg én átöltözöm, és az ételek is kiteszi a jénai edényeimbe, majd
elmossa a kiürült dobozokat. Fél óra múlva magam is ott sétálgatok a barátnőm
férjével a tóparton. Folyamatosan szóval tart, három unokája viselt dolgait
meséli, szellemesen, kikarikírozva saját nevelési módszereit is.
Megkerüljük a tavat és
magam is csodálkozom, hogy az idős pár ismét ott ül az egyik padon. Lassítom a
lépteimet, mintha elfáradtam volna. Péter azonnal javasolja, hogy üljünk le egy
kicsit és a pár melletti üres padra mutat.
Nem figyelek rá,
szégyen, de hallgatózom.
A hangfoszlányokból,
mint mozaikokból, összeáll végre a kép. Szó sincs idős házaspárról. Két idős,
egyedülálló embert egymás mellé sodort a közös, ám távoli rokon utáni örökség.
Mosolyra húzódik a
szám, öregségemre bedőltem a látszatnak.
-
Induljunk, Péter. Meghívhatlak egy
fagyira?
Meghívhatom.
Egy órára érünk haza. Péter
összecsomagolja a dobozait és elköszön.
-
Látod, majdnem elfelejtettem megkérdezni,
hogy vállalnál-e érettségire való felkészítést? Jutka négy diákot szívesen
átküldene hozzád.
-
Persze, hívjanak csak fel. Nagyon
köszönöm. Legalább lesz elfoglaltságom.
Kiengedem, és megvárom,
amíg felhívja a liftet.
Zárom az ajtót, amikor
meghallom Demcsákné hangját.
-
Látja, Editke - szól át a folyosó végén
sepregetőnek -, Erzsike igencsak vígözvegy! Milyen jóképű férfit engedett ki a
lakásából! Hát, igen. Valamikor az én uram is ilyen fess ember volt!
