– Nem lehetett könnyű az indulásod, hiszen első kötetedet, amely a
Magvető kiadó gondozásában látott volna napvilágot, az akkori, Aczél
György nevével fémjelzett kultúrpolitika nem engedte megjelentetni, majd
sorra érkeztek az elutasítások. Hogy élted meg ezt akkoriban, milyen
alternatívák maradtak?
– Az indulásom nagyon jó volt, 1966-tól éveken át
rengeteget publikáltam, olyan neves költők, írók álltak mellém, mint
Csoóri Sándor, Nagy László, Simon István, Fábián Zoltán, Baranyi Ferenc.
A máig is érthetetlen törést a benyújtott kötetem (szabályos elfogadás
utáni) főszerkesztői elutasítása, illetve az Első ének című antológiából
történő törlésem hozta (a kész kötetből Garai Gábor kivette az elég
tekintélyes anyagomat, és másét tette be, Kormos István véleményét
negligálva). A könyvkiadásról átmenetileg le kellett mondanom, de néhány
folyóirat, újság nem felejtett el, és jelenlétem – ha mennyiségileg
csökkent is –, egy-két év múlva újra folyamatos lett. De a megalázó
procedúra után vonakodtam újra benyújtani a könyvet, erre csak néhány
barátom nyomatékos, mondhatni durva rábeszélése után, 1992-ben került
sor.
– A „rendszerváltást” követően, 1993-ban
jelent meg az első köteted Idegenvezetés címmel, mely részben a korábbi
évek termését foglalta össze, és nagyon jól fogadta nem csak az
olvasóközönség, hanem a szakma is. Mit jelentett ez akkoriban a
számodra?
– Természetesen elégtételt, s annak igazolását,
hogy a szakma tulajdonképpen a maga módján mindvégig számon tartott. Bár
hivatalos kritika kevés jelent meg róla (a legszebb Tarján Tamásé), a
szájpropaganda igen erős volt, és nagyon-nagyon biztató.
– Azóta számtalan verses- és novellásköteted
látott napvilágot, csak néhányat kiragadva: A láthatatlan kert, az
Aquincumi ősz, vagy a nagy sikerű Visszatérés Na’Conxipánba.
Hihetetlenül termékeny vagy, óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés,
miből merítkeznek ezek a kötetek?
– Több forrást említhetnék, s bizonyára mostani
válaszom csak egyike az érvényeseknek. Prózám feltétlenül az
óbudai-aquincumi valóság, a gázgyári évek táptalaján virágzott ki, mind a
tárcaköteteim, mind a mágikus realizmus világába átlendülő regényeim le
sem tagadhatnák éltető közegüket. A verseknél kicsit más a helyzet.
Azokra is hatott ugyan a hely szelleme, az antik és mai Óbuda múzsákban
gazdag világa, de számtalan más poétikaiskolához is csatlakoztatható
vagyok. Hat rám T. S. Eliot allúziós technikája, szédületes műveltséget
hordozó lírája, Dylan Thomas bámulatos sűrítőtehetsége, de elsősorban a
magyar irodalom főáramának tekinthető képviseleti költészet hagyománya,
Balassitól József Attiláig, Csokonai Vitéz Mihálytól Nagy Lászlóig. Nem
hiszek a szövegirodalomban, nekem Petőfi, Ady és az említettek adják a
mércét. Íróbarátaim nagy része is segít ennek a vonulatnak a
fenntartásában. Tanulmányköteteim is a képviseleti, a szolgáló művek
szerzőit szeretnék helyzetbe hozni.
– Hazai és nemzetközi költői pályázatokon
rendre komoly sikereket könyvelhettél el. Mennyiben befolyásolta ez a
munkáidat, az érvényesülésedet? Melyek az igazán fontosak számodra?
– Nekem a legkedvesebb az Aquincumi Költőverseny
négyszeri megnyerése, a hazai pálya elismerése, és az a szeretet, ami a
helyi közönség felől áramlik rám. De büszke vagyok a Salvatore
Quasimodo-versenyeken elért sikereimre, a Pro Meritis, a Gábor Andor- és
a Nagy Lajos-díjamra is. Bár az Óbuda Kultúrájáért Díjat nem csak
irodalmi munkámért kaptam, ez az első az egyenlők között. A díjak
feltétlenül hozzájárulnak az ismertség erősítéséhez, de természetesen
nem becsülöm túl őket. Örülök nekik.
– A vers, próza és publicisztika mellett
színpadi műveket is írsz. Ezek egyikét-másikát ma is játsszák. Mit
jelentenek számodra a „deszkák”?
– Mindig vonzott a színház, elsősorban az
alternatív színjátékok világa. De drámát nem úgy ír az ember, mint
verset vagy novellát, kell hozzá a külső megrendelés. Valamennyi munkám
hozzám közel álló művészközösségek felkérésére született, az Aquincumi
Passió a Familia Gladiatoria számára, két verses darabom a Floralia
játékok színházi ezermestere, Halmágyi Sándor kérésére íródott, legelső
darabom (1967-ben!) az akkori Pinceszínház egyik rendezőjének
megbízásából kelt életre. Rengeteget tanultam a színháztól, néhány
kitűnő rendezőtől, Fodor Tamástól, Ruszt Józseftől, másoktól, s nem
elsősorban dramaturgiát, technikát, hanem emberismeretet, empátiát.
Remek, kritikus barátokra tettem szert, s ez sokat segít a lírám, prózám
féken tartásában is.
– A hazai kortárs költészettől olykor
elrugaszkodva műfordításokkal is foglalkozol. Mi késztetett erre, milyen
volt a fogadtatásuk?
– Szerény mértékű publikációk, szerény mértékű
fogadtatás – ez a rövid válaszom. A fordítások nagy része (görög kortárs
költők, walesi munkásköltők) felkérésre született, néhány másik meg
azért, mert nem tetszettek a közkézen forgó fordítások. Hasznos
ujjgyakorlatok, de nem érdemelnek több szót.
– Nagy igyekezettel támogatod a fiatal
pályakezdőket az érvényesülés útján. Milyen motivációkkal teszed
mindezt, mennyiben van benne a saját, személyes múltad?
– Úgy érzem, hogy az általam elindított pályák
sikere legalább olyan fontos, mint a „saját jogú” munkáké. A
pályakezdők, legyenek ők akár nagyon fiatalok, vagy későn ébredő közép-,
vagy éppen szépkorúak, igen kis figyelmet kapnak, sokszor méltatlanul
kicsit. Támogatásuk szerintem az érettebb (ismertebb) szerzőknek
kutyakötelessége lenne, s azt hiszem, az ilyen kapcsolatokból nem csak a
pályakezdők profitálhatnak. A saját sorsomból tudom, milyen jó volt,
amikor egy Csoóri, vagy Juhász Ferenc – ha csak néhány jó szándékú
mondat erejéig is – szinte gyerkőce koromban mellém állt. Azt pedig ma
érzem, hogy a fiatalok másfajta világszemlélete bizony ad
megfontolnivalót az ilyen magamfajta öregedő irodalmároknak.
– Végezetül pedig: hol találkozhat veled legközelebb az olvasóközönség?
– Óbudán minden szögletnél… De állandó sorozatom
van a Csillaghegyi Közösségi Házban, minden hónap (általában) második
szerdáján, ezeken az esteken egy-egy pályatárs a vendégem,
beszélgetőtársam, szeptember 12-én Bognár Antal, október 10-én Márton
László lesz az „áldozatom”. Október 25-én az óbudai Attila Szállóban
viszont velem beszélgetnek, nem utolsósorban a könyvhétre megjelent új
regényem (Az ember, aki lejött a hegyről) kapcsán. De egyeztetés alatt
van több önálló estem, tehát nem kell sokat keresniük azoknak, akik
élőben kívánnak találkozni velem.
Botz Domonkos
