„Nem hiszek a szöveg irodalomban” – Beszélgetés Gyimesi Lászlóval

– Nem lehetett könnyű az indulásod, hiszen első kötetedet, amely a Magvető kiadó gondozásában látott volna napvilágot, az akkori, Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika nem engedte megjelentetni, majd sorra érkeztek az elutasítások. Hogy élted meg ezt akkoriban, milyen alternatívák maradtak?

– Az indulásom nagyon jó volt, 1966-tól éveken át rengeteget publikáltam, olyan neves költők, írók álltak mellém, mint Csoóri Sándor, Nagy László, Simon István, Fábián Zoltán, Baranyi Ferenc. A máig is érthetetlen törést a benyújtott kötetem (szabályos elfogadás utáni) főszerkesztői elutasítása, illetve az Első ének című antológiából történő törlésem hozta (a kész kötetből Garai Gábor kivette az elég tekintélyes anyagomat, és másét tette be, Kormos István véleményét negligálva). A könyvkiadásról átmenetileg le kellett mondanom, de néhány folyóirat, újság nem felejtett el, és jelenlétem – ha mennyiségileg csökkent is –, egy-két év múlva újra folyamatos lett. De a megalázó procedúra után vonakodtam újra benyújtani a könyvet, erre csak néhány barátom nyomatékos, mondhatni durva rábeszélése után, 1992-ben került sor.

– A „rendszerváltást” követően, 1993-ban jelent meg az első köteted Idegenvezetés címmel, mely részben a korábbi évek termését foglalta össze, és nagyon jól fogadta nem csak az olvasóközönség, hanem a szakma is. Mit jelentett ez akkoriban a számodra?

– Természetesen elégtételt, s annak igazolását, hogy a szakma tulajdonképpen a maga módján mindvégig számon tartott. Bár hivatalos kritika kevés jelent meg róla (a legszebb Tarján Tamásé), a szájpropaganda igen erős volt, és nagyon-nagyon biztató.

– Azóta számtalan verses- és novellásköteted látott napvilágot, csak néhányat kiragadva: A láthatatlan kert, az Aquincumi ősz, vagy a nagy sikerű Visszatérés Na’Conxipánba. Hihetetlenül termékeny vagy, óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, miből merítkeznek ezek a kötetek? 

– Több forrást említhetnék, s bizonyára mostani válaszom csak egyike az érvényeseknek. Prózám feltétlenül az óbudai-aquincumi valóság, a gázgyári évek táptalaján virágzott ki, mind a tárcaköteteim, mind a mágikus realizmus világába átlendülő regényeim le sem tagadhatnák éltető közegüket. A verseknél kicsit más a helyzet. Azokra is hatott ugyan a hely szelleme, az antik és mai Óbuda múzsákban gazdag világa, de számtalan más poétikaiskolához is csatlakoztatható vagyok. Hat rám T. S. Eliot allúziós technikája, szédületes műveltséget hordozó lírája, Dylan Thomas bámulatos sűrítőtehetsége, de elsősorban a magyar irodalom főáramának tekinthető képviseleti költészet hagyománya, Balassitól József Attiláig, Csokonai Vitéz Mihálytól Nagy Lászlóig. Nem hiszek a szövegirodalomban, nekem Petőfi, Ady és az említettek adják a mércét. Íróbarátaim nagy része is segít ennek a vonulatnak a fenntartásában. Tanulmányköteteim is a képviseleti, a szolgáló művek szerzőit szeretnék helyzetbe hozni.

– Hazai és nemzetközi költői pályázatokon rendre komoly sikereket könyvelhettél el. Mennyiben befolyásolta ez a munkáidat, az érvényesülésedet? Melyek az igazán fontosak számodra?

– Nekem a legkedvesebb az Aquincumi Költőverseny négyszeri megnyerése, a hazai pálya elismerése, és az a szeretet, ami a helyi közönség felől áramlik rám. De büszke vagyok a Salvatore Quasimodo-versenyeken elért sikereimre, a Pro Meritis, a Gábor Andor- és a Nagy Lajos-díjamra is. Bár az Óbuda Kultúrájáért Díjat nem csak irodalmi munkámért kaptam, ez az első az egyenlők között. A díjak feltétlenül hozzájárulnak az ismertség erősítéséhez, de természetesen nem becsülöm túl őket. Örülök nekik.

– A vers, próza és publicisztika mellett színpadi műveket is írsz. Ezek egyikét-másikát ma is játsszák. Mit jelentenek számodra a „deszkák”? 

– Mindig vonzott a színház, elsősorban az alternatív színjátékok világa. De drámát nem úgy ír az ember, mint verset vagy novellát, kell hozzá a külső megrendelés. Valamennyi munkám hozzám közel álló művészközösségek felkérésére született, az Aquincumi Passió a Familia Gladiatoria számára, két verses darabom a Floralia játékok színházi ezermestere, Halmágyi Sándor kérésére íródott, legelső darabom (1967-ben!) az akkori Pinceszínház egyik rendezőjének megbízásából kelt életre. Rengeteget tanultam a színháztól, néhány kitűnő rendezőtől, Fodor Tamástól, Ruszt Józseftől, másoktól, s nem elsősorban dramaturgiát, technikát, hanem emberismeretet, empátiát. Remek, kritikus barátokra tettem szert, s ez sokat segít a lírám, prózám féken tartásában is.

– A hazai kortárs költészettől olykor elrugaszkodva műfordításokkal is foglalkozol. Mi késztetett erre, milyen volt a fogadtatásuk? 

– Szerény mértékű publikációk, szerény mértékű fogadtatás – ez a rövid válaszom. A fordítások nagy része (görög kortárs költők, walesi munkásköltők) felkérésre született, néhány másik meg azért, mert nem tetszettek a közkézen forgó fordítások. Hasznos ujjgyakorlatok, de nem érdemelnek több szót.

– Nagy igyekezettel támogatod a fiatal pályakezdőket az érvényesülés útján. Milyen motivációkkal teszed mindezt, mennyiben van benne a saját, személyes múltad? 

– Úgy érzem, hogy az általam elindított pályák sikere legalább olyan fontos, mint a „saját jogú” munkáké. A pályakezdők, legyenek ők akár nagyon fiatalok, vagy későn ébredő közép-, vagy éppen szépkorúak, igen kis figyelmet kapnak, sokszor méltatlanul kicsit. Támogatásuk szerintem az érettebb (ismertebb) szerzőknek kutyakötelessége lenne, s azt hiszem, az ilyen kapcsolatokból nem csak a pályakezdők profitálhatnak. A saját sorsomból tudom, milyen jó volt, amikor egy Csoóri, vagy Juhász Ferenc – ha csak néhány jó szándékú mondat erejéig is – szinte gyerkőce koromban mellém állt. Azt pedig ma érzem, hogy a fiatalok másfajta világszemlélete bizony ad megfontolnivalót az ilyen magamfajta öregedő irodalmároknak.

– Végezetül pedig: hol találkozhat veled legközelebb az olvasóközönség?

– Óbudán minden szögletnél… De állandó sorozatom van a Csillaghegyi Közösségi Házban, minden hónap (általában) második szerdáján, ezeken az esteken egy-egy pályatárs a vendégem, beszélgetőtársam, szeptember 12-én Bognár Antal, október 10-én Márton László lesz az „áldozatom”. Október 25-én az óbudai Attila Szállóban viszont velem beszélgetnek, nem utolsósorban a könyvhétre megjelent új regényem (Az ember, aki lejött a hegyről) kapcsán. De egyeztetés alatt van több önálló estem, tehát nem kell sokat keresniük azoknak, akik élőben kívánnak találkozni velem.
                                      
Botz Domonkos
Megosztás a Google Pluson