Add tovább


Az Alma és a birsalma esete

Első komolynak vehető lázadásának csatáját kiskamasz korában vívta meg. Hazatérve szokásos játszóterepéről, édesanyja ráripakodott: vegyél fel pólót! Senkin sincs, nyafogott Patrícia, túl meleg van. Meleg, vagy nem, ideje pólót hordanod. Hamarosan fiatal lány leszel. Vehemensen tiltakoztam, meséli a könyv, s mi azt gondoljuk: valahol itt kúszott be igazán Patrícia bőre alá Patti Smith.

Na, persze, úgy is lehetünk vele, hogy bár mindenkit meghagynának a gyerekkor mély hitében, ahogyan Patti Smith írja, ő például azzal felelt a fegyelmezésre, hogy „soha nem leszek más, mint önmagam, mert Pán Péter csapatába tartozom, akik sosem nőnek fel”. Jó válasz, hát legyen igaza, mondjuk mi, milyen kellemes lenne, ha utcán jártunkban-keltünkben úgy jönnének szembe velünk a nők, ahogyan az Úr teremtette őket; s hölgyek igényeire gondolva tegyék ezt a férfiak is; s mi csak gyönyörködnénk. Egészen addig, amíg rá nem ébrednénk: elveszett a lényeg. Eltűnt az a rafinéria: hogyan is mutassuk meg magunkat, teljes testi és lelki meztelenségünket, azt a pőreséget, ahogyan valóban a kettővel együtt teremtettek bennünket, s ránk bízták sorsunk alakítását. Hogyan váljunk meztelenné a konvenciók között? Mert azt rejtették belénk akkor: mutass fel minél többet az igazságból; s ne félj, hogy az pőrévé, meztelenné tesz. Ez a cél, csak ez lehet.

Olvasom Patti Smith életrajzi könyvét (Kölykök), közben legújabb lemezét (Banga) hallgatom, s valami gyönyörű pillanatok ezek. Próbálják ki. De nem ezt ecsetelem, csak jelzem, hogy az alapélmény így tehető még teljesebbé; most nem mondom, hogy a számítógépre töltsék fel Robert Mapplethorpe fotográfiáit, s indítsák el az automatikus diavetítést, mert az már valóban hab a tortán, még megkívánjuk mellé a vörösbort is, na, akkor szokott megszólalni a telefon, vagy az ajtócsengő. Mert sohasem válhat tökéletessé semmi… Ha egy pillanat elromolhat, az el is romlik.

Átélte ezt Patti Smith is jó néhányszor, feltárulnak előttünk az olyan órák is, de hát a tények és szuggesztiók ötvözetének elengedhetetlen tartalmát csak így kapjuk. S egy remek olvasmányt arról a történetről, a korról, ami után nagyon sokan hiába áhítoztunk. De tényleg, nem tudom, hogy ott, az Államokban, vagy bárhol a nyugati polgári társadalmak sűrüjében válthat-e ki valódi izgalmat ez a könyv? Titok előttem. Én borzasztóan szerencsésnek érzem magam, attól, hogy a sorok olvasása mellett megélem azt a borzongást is, amit még Patti sem érezhetett, soha. Elmondja, milyen hatást gyakorolt rá, hogyan tanította őt a beat-nemzedék, váltak szellemi vezetőivé Corso, Ginsberg és a többiek, milyen volt a személyes találkozás velük, beleolvadni társaságukba, társsá válni abban a szellemi közegben; de hát mit tudja azt Patti Smith, milyen volt ott állni, néhány lépésre a színpad előtt, Peter Orlowsky és Allen Ginsberg csepeli koncertjén? A Ridegben…? Látni, átélni valami olyasmit, amiről tudjuk: másnapra elillan, mint valóság, s még emlékét is rejtegetnünk kell, legjobban önmagunk elől? Mert csak egy úton válthatjuk valóra, csak úgy, ahogyan talán nem akarjuk. Izgalmas kötet ez, ám meglehet, leginkább nekünk az. Akik; s itt már nem privigelizálom tovább, kötve életkorhoz ezt az érzést; mert egy mai fiatal hát persze, hogy bármikor útnak indulhat, kipróbálhatja magát a multikulturális világ bármely dimenziójában, de hasztalan próba, ha nincs visszacsatolás. Ha nincs abban az „ahonnan vétettél” nagyon pontosan feldolgozott és áteresztett élményvilága.

Így olvasva válik nagyon izgalmassá ez a kötet. Persze, Patti Smith életét ismerjük meg, asszonyregény ez (is), de az élmények, a tanulságok, az élethelyzetek sohasem arról szólnak, hogyan tudott ő azokon alakítani, hanem arról: miként lett azok által több, vagy kevesebb; hogyan szelektált, eldobva azt, ami talán jó, de nem neki való, és hogyan kapaszkodott tíz körömmel is abba, ami neki a lélegzetvételt jelentette. Szinte mellékesen, de korántsem úgy kapunk majdnem teljes közeli lélekfotográfiát a szabaddá válás évtizedeiről. Ami nem egyszerű akkor, amikor beleszületünk. Látszólag minden út nyitott, hát hogyan találja meg ott valaki a sajátját? Pláne, ha túl könnyen születnek a válaszok, a lehetőségek. Vagy éppen túl nehezen – küzdeni kell értük, elsősorban önmagunkkal. S végül átégünk azon, ami van, és kikényszerítjük a világtól, hogy beleéghessünk, hogy rátetoválódjunk, hogy a kor kultúrájának barlangrajzaivá válhassunk. Ezt írja le Patti, úgy, ahogyan nagyon kevesen; mert arról mesél: hogyan engedte önmagába azokat az élményeket, amelyek végén ő állt ott, pőrén, meztelenül, a lélek teljes nyitottságával és szabadságával.

Nem mellékszál, persze, Mapplethorpe-ábrázolása sem. Testközeli történet, hiszen ő volt az első modellje, évtizedeken át építették, makacsul, szabadságuk világát, fogalmazták és alakították annak történeteit, az út egyik állomásán Robert mondta Pattinak, örömmel, büszkeséggel, hogy „előbb lettél híres, mint én”, s Patti mondja ki, még az út elején, ösztönösen, a talán legfontosabb Mapplethorpe-definíciót: „Polaroid-gép Robert kezében. A mozdulat, a csukló rándulása. A kattanás, amikor lenyomja az elsütő billentyűt, és a hatvan másodpercnyi várakozás a kész képre. Az azonnaliság illett Robert stílusához”. Így igaz. A kiállítás kezdete óta hirdeti ez az oldal, helyesen, én csak megismétlem: láthatják ezeket a képeket a Ludwig Múzeumban, lassan bezár, de még odaérhetnek. Odafelé olvassanak bele Patti Smith könyvébe, hallgassák közben a mobilról a Senecát, vagy a Tarkovskyt a Bangáról, és minden rendben lesz Önökben és Önmaguk körül. Legfeljebb elkezdhetnek azon gondolkodni: a szabadságnak ez a végtelenné terjedő pillanata vajon miért maradt el számunkra?

Csak átsuhant, megérinthettük, de nem ragaszkodtunk hozzá. Megcsodáltuk, ízleltük, de közben nagyikká váltunk, s az a szabadság-élmény birsalmává tespedt a nagyi konyhaszekrényén. De hát volt, van nekünk egy Kamondy Ágink, van egy Deák Bárdos Ágink, aki, hát, milyen gyönyörűen odatette a Most múlik pontosant. Úgy, ahogyan annak meg kell szólalnia, füstből, koromból, pernyéből égbe kavarodnia. Mi azonban a Csík-zenekar módijában (ami persze szintén felsőhangon szólal meg) fogadtuk el s be közkinccsé. Hogy van-e ebben valamiféle paradigma-váltás elleni berzenkedés, lehet erről gondolkodni, de ez már, tényleg, ez is egy másik történet.

(Patti Smith: Kölykök. Magvető, 2012)
Megosztás a Google Pluson