A világorom eget kiáltó csúcsán állok.
Itt az idő: vitorlát álmodok az égbolt roppant hajóján,
Szemeim szélesre nyitom: mindent, mindent látok.
A szél az én játszótársam. Érzem, ahogy a vénáimba lép,
Zúzmara-hűvös ajkával csókolja arcomat,
Aztán hirtelen dühvel bozontos tollú szárnyvégeimbe tép,
Mert szilaj barát ő, és sebes, mint a gondolat.
Sóhajtok: a magas egek ízéből sűrű kortyot ízlelek.
Tüdőm zegzugát átjárja az éltető hideg.
Görbülő látóteremben körülölelnek a szürke hegyek,
S mint zongorahúr: megfeszül bennem minden ideg,
Ahogy átadom apró testem a levegő kék tenyerének,
És kitárt szárnyaimmal kilőtt nyíllá változok:
A horizont lesz az íj fája, s a süvítő szél angyal-ének,
Mi irányt dalol bennem, és súgja: bátor vagyok.
Bátor, mindig bátor szárnyak - vezetnek túl a szellő-ösvényen,
Sarkcsillagom az álmosodó Nap koronája,
Dobbanó szívem kitágul élettől zubogó erejében,
S megnyílik előttem az égbolt romantikája:
A százezer szikrázó csoda száz és ezer kavargó részben,
A számolatlan bennem virágzó szín és érzés...
Eggyé válok a mindenséggel a köröttem zúgó egészben.
És mint régből feltámadó igézett igézés,
Álmából ébred vadóc szellememben az ősi ösztön sarja,
És nincs határ: a végtelenné váló végtelen,
A föld s az ég, a fellegekkel táncoló horizontok alja,
A kupolás csillagbolt, a fénylő és fénytelen
Galaxisok úttalan útja, lasszóként a világok körül;
A fent és a lent, a túlnanon túl sodró röpte,
Előre, tovább és még tovább; szabadon, megtörhetetlenül.
Perzselő puszta, tükörtenger és bérc: hófödte,
Zöld fényű erdő királypalástja és koszorúba fonott rét...
Túl mindenen. Utamba nem áll szélvész, sem vihar.
Hallom, hallgatom a rezdülő mennybéli kozmosz halk ütemét,
Üvöltsön ketrecként köröttem bármily zivatar.
Meg nem állok. Eget hasítok: csillaglángban égő tűzvillám,
És a végtelenen túl vágtat fáradó szárnyam.
Szívemben verdes - mint fogoly tündér - megannyi üstökös-csillám:
Szikra gyúl, és túllépem a földre festett árnyam.
0 Megjegyzések