Lélek Sándorné Ekpafat: Kórházi szilánkok

15 nagyméretű borítékkal a táskámban készültem a bevetésre.

Pár évvel ezelőtt egy másik osztályra, dátum szerint rendszerezett zárójelentésekkel és leletekkel jelentkeztem pár napos állapotfelmérésre. A kivizsgálás végeztével visszakaptam egy óriási papírhalmazt. Egy délutánomba tellett a rendszerezés, az újra szortírozás. A mennyiségre való tekintettel, elgondolkodtam, mit tehetnék annak érdekében, hogy ilyen többé ne forduljon elő. A hirtelen kipattant tudatszikrám, rámutatott a megoldásra. Irány az írószerbolt. Szép nagy borítékokkal tértem haza. Gyöngybetűkkel ráírtam osztályok neveit, úgy, mint belgyógyászat, endokrinológia, kardiológia, gasztroenterológia, satöbbi…

A borítékok elnyelték a régi fájdalmakat, sebeket, miközben belekerültek a leletek. Ennek aztán meg is lett az eredménye.  Célirányosan lehet kutakodni a papírok között, és megtekintés után kénytelen lesz ugyanoda visszatenni az érdeklődő...

Paksamétáimmal érkeztem az osztályra, ahol egy év alatt annyi minden megváltozott, alig ismertem rá.

A folyosóról eltűnt a reggeli embertömeg. Mindössze ketten várakoztunk felvételre. Szemben az infúziós szobában nagyokat ásítottak az üres ágyak. Rettentő meleg volt. A kórtermek betonfalai a déli oldalra néznek, panelkórház, részben modern kivitelben. Szerencsésnek mondható az intézmény, évtizedek óta minden pályázatot megnyertek, így a kórtermek önálló vizesblokkal rendelkeznek. A bútorzat ugyan ütött kopott, található még régi favégű ágy is, a leselejtezett komolyabbak között.

Egy éve beteget tájékoztató tarka prospektusok színesítették faliújságot. Eltűntek, helyette egy fontos felhívás olvasható nagybetűkkel szedve. 2012. július 6-tól nem tudnak biztosítani evőeszközt és poharat. Kérik a betegeket, hozzanak magukkal.

Szóval visszatérve a témára, folytatnám.

A főnővér édesanyai teendőivel van elfoglalva ikerbabáival. A behívott nyugdíjas rutinos főnővér is szabadságát tölti. A részlegvezetőt sem láttam, tényleg, holnap rákérdezek, vele mi van…

Az infúziós nővérke rengeteg munkája mellett a számítógépre mered, végzi a reggeli adminisztrációs feladatot. Néha feltekint, az előtte szétterített kórlapról, lázlapot ír. Mikor lenne egy szusszanásnyi ideje, velünk foglalkozik, kérdez, beír, kórlapot, laborkérőt, ápolási naplót tölt ki, vért vesz, vizeletes flakont ragaszt.

A vérvétel utáni pillanatra vártam, végre elővehettem a perecemet, és a jeges tea kíséretében falatozni kezdtem, mert  majd éhen haltam. A mellettem ülő bent fekvő hölgy nagy pakkal, óriás bőröndjével ágyra várt. Közben megérkezett a reggeli. Pont annyi, ahány az osztályos beteg. A hölgyet senki nem kérdezi meg, hozott-e magával elemózsiát. Kapzsiságomban már a fél perecet elfogyasztottam, mikor nekem eszembe jutott…

Nem hozott, azt mondja más kórházban, mikor megérkezik a beteg, megmutatják az ágyát, átöltözik, reggelit kap a vérvétel után, itt is erre számított. Nem értettem, hiszen a rendeléseket előző nap kell leadni, és pót-rendeléseket nem fogadnak be, csak felvett beteg létszám esetén, így valami sántít.

  De azért a fél perecemet odaadtam, soká lesz még dél, talán a pót-rendelést elfogadják, és ebédet már kap a beteg. A teámból nem kínálhattam meg, mert beleittam.

Az osztályvezetőt helyettesítő főorvos asszony az adjunktusnő kíséretével megérkezik, a kezelőbe vonulnak. Amit a hangfoszlányokból megértettem, ügyeletes volt és az osztályt adja át. Gondolom, a hétvégi hosszú ügyelet után, mielőbb szeretne hazamenni, és kipihenni magát. Valóban igen hamar végeztek. A főorvos asszonynak a köszönés mellett még egy mosolyra is jut ereje, mialatt a lifthez sietett. Nem fiatal Ő sem. Istenem, de régen volt, amikor egy folyosón ügyeltünk jó párszor… Valamikor, harmincegynéhány éve…

Pár perc múlva nyílik az ajtó, nevemen szólítanak. Az adjunktusnő nagyon alaposan, sokáig vizsgál. Rutinos, még sem hagy ki egyetlen reflexvizsgálatot sem, sőt a szemmozgásokat megismétli. Figyelem, mit diktál. Van egy momentum, ami nyugtalanít a kettőslátásom okán...

Kiírja az infúziót, a gyógytornát, EKG-t, és a nyaki ultrahangot. A kintiek rácsodálkoznak, miért voltam bent ilyen sokáig. Közben egy új beteg érkezett, aki viccesen megjegyezte, tán meg is operáltak? Örömmel és elégedetten válaszoltam, azt nem, de rendesen megvizsgáltak... Erre az osztályra az egészségügyi deform (nem elírás) csak részben tudta kifejteni reverzibilis hatását…

Az infúziós szobába vonultunk. Tavaly minden ágyon feküdt beteg, és egész délelőtt váltottuk egymást.

Hárman voltunk egész napra... A beteg-, vagy az infúzió lett kevesebb, -teszem fel a kérdést magamban. Azt hiszem, tudom a pontos választ...

Megkaptam a viledaszerű lepedőt, amit 5 napon keresztül hordozok magammal. Utána eldobhatom. Ezen az osztályon nem kell fizetni érte. Leterítettem és vártam, hogy az akasztófát (infúziós állványt) feldíszítsék.

Jött a nővérke. Rettentő rossz „mentős” vénámba, a kézfejemen, a csuklókörül, a reggeli szúrcsatorna mellett, egyből betalált. Piros vérem szépen visszafolyt a szerelékbe. Sikerélményként könyveltem el, mert tényleg eszméletlen rosszak az ereim. Korai volt az örömöm, mert a rácsatlakozás után a cseppek megmakacsolták magukat és nem haladtak tovább. Újabb szúrás a könyökvénába, csodának számít, hogy ez is sikerült, de a folyadék meg sem moccant.

- Nem szúrlak meg többet, szólok valakinek. – szólt barátságosan, aggódó arccal.

Pár perc múlva megérkezett a segítség. A kézfejemben újabb szúrás, megindulni látszott a gyógyító nedű. Pár csepp után leállt. Ekkor mind a ketten megvilágosodtunk. A szerelék-, illetve a palack lehet a hibás. Nincs benn elég levegő...

A palackból tű ki, vissza be, kicsit jobb a helyzet, de ez sem az igazi. Egy másik tű a gumiba, úgy mint régen, hajdanán, a régi szerelékbe, és minden helyre állt.

Mozdulatlan percek következtek.  MP3-ból szól a vezetett meditáció a fülembe, amibe szokás szerint belealudtam. Mikor felriadtam, majdnem kiürült a palack.

Következett az EKG, ágyban, kényelmesen. Nem sokára, mint egy angyal, belibbent a gyógytornász. Fantasztikus negyedórát éltem át a kezei alatt. Recsegtek a csigolyáim, mozgatta, forgatta a fejemet, a nyakamat megfeszítette kicsavarta, majd a vállammal köröztünk, nyújtóztunk és kapaszkodtunk…

Nagyon jól esett, kár, hogy hamar véget ért, éppen ezen sopánkodtam, mikor ismerős hangot hallottam. Nem volt nehéz felismernem...

Rám ripakodott a lelkiismeretem:

 - Ugye milyen egyszerű gyakorlatok, és mi van otthon? Csak henyélünk, lustálkodunk, szédelgünk, meg jajgatunk? Hányszor jutott eszedbe gyakorolni? Most kéne még egy kis torna, mások által, mások idejét rabolva? Nem kedves, erre nincs idő, másnak is szüksége van gyógytornászra, majd otthon folytathatod. –fejezte be a dorgálást.

Igaza volt, elszégyelltem magam. Párszor használatos lepedőmet komótosan összehajtottam, a táskába süllyesztettem, és a másnapi viszontlátással elköszöntem...