Franz Kafka (1883-1924)

Német nyelvű író, elbeszélő.

1883. július 3-án az Osztrák-Magyar Monarchia cseh tartományának fővárosában, a cseh többségű Prágában született mint német anyanyelvű zsidó.

Ez az etnikai helyzete eleve kisebbségre, elszigeteltségre kárhoztatta, amit tovább mélyített, hogy Kafka a többségükben hivatalnoki és kereskedői foglalkozású hitsorsosaitól is elidegenedett: író lett, holott nem ezt várták tőle. Emiatt éles konfliktusba került apjával, aki szegény sorból küzdötte fel magát jómódú divatáru-kereskedővé. Mégsem szakított családjával, amely néhány barátján kívül sokáig menedéke volt az idegen világban. Újra meg újra próbálkozott azzal is, hogy beilleszkedjen környezetébe, rendezett, szabályos polgári életet éljen. Miután elvégezte az állami német gimnáziumot, a prágai német egyetemen 1901-1906-ig jogot tanult, azután hivatalnok lett. 1908-1922-ig a prágai Munkás-balesetbiztosító Intézet tisztviselője volt. 

Szeretett volna családot alapítani: kétszer is eljegyezte Felice Bauert, egy berlini zsidó lányt, de mind a kétszer felbontották a jegyességet, mert Kafka belátta: bármennyire akarja is a házasságot, nem alkalmas rá, elárulná vele írói hivatását. Agglegénységét, magányát, önmagába zárkózását bűnös életképtelenségnek tartotta. Tragikus diszharmóniában élt önmagával, ami kifejeződött életformájában is: nappal végezte lelkiismeretesen hivatalnoki munkáját, éjjel pedig írt, vagy ha éppen nem tudott írni, mert ez gyakran előfordult, akkor félálomban, derengésszerű tudatállapotban fantomokkal viaskodott, lidérces víziók környékezték.

1917-ben megállapították, hogy gégetuberkulózisa van. Kafka ezt egy lappangó tendencia beteljesüléseként élte át: betegsége bűnhődés idegenségéért, a közönséges emberi élet bűnös elvesztegetéséért, testi megjelenési formája lelki betegségének. Ugyanakkor a halálraítéltség felszabadítóan is hatott rá: úgy érezte, hátralevő idejében most már kizárólag az írásnak és a magányos szemlélődésnek szentelheti magát. Ettől fogva szanatóriumokban és bérelt szobákban, betegszabadságon töltötte ideje nagy részét, és amennyire egészségi és lelki állapota engedte, írásain dolgozott. Utolsó éveiben két nő játszott még fontos szerepet életében: Milena Jesenská, emancipált és művelt cseh írónő, akivel intenzív levelezésben állt, mint korábban berlini jegyesével, valamint Dora Dymant, aki társa és támasza volt a halála előtti nehéz időben. 1924-ben 41 éves korában egy Bécs melletti szanatóriumban halt meg.

Az írói munkásságára, a művei szellemi-erkölcsi tökélyére vonatkozó kétségei miatt csak igen kevés művét, elbeszéléseinek egy részét jelentette meg, azokat sem Prágában, hanem Lipcsében, a Rowohltnál valamint, a müncheni Kurt Wolff kiadónál, az expresszionisták egyik fő fórumán, és ezekre is csak nagyon szűk körben figyeltek fel. Szemlélődés (Betrachtung) címmel 1912-ben adta ki első kis kötetét, amely nyolc kisprózai szöveget tartalmazott, majd ezt további hasonlóan vékony, egy-egy elbeszélést magukba foglaló kötetek követték: 1913-ban Az ítélet (Das Urteil) és A fűtő (Der Heizer), amely a későbbi Amerika című regénynek volt első fejezete, 1915-ben Az átváltozás (Die Verwandlung) és 1919-ben A fegyencgyarmaton (In der Strafkolonie). 1920-ban az Egy falusi orvos (Ein Landarzt) című kötetében tizennégy novellája jelent meg, 1924-ben pedig, röviddel halála után, Az éhezőművészben (Der Hungerkünstler) utolsó négy elbeszélése. Elbeszéléseinek másik fele, regényei és persze prózatöredékei, naplójegyzetei, aforizmái, levelei kiadatlanul maradtak.

Egyik prágai barátja, Max Brod vette gondjaiba írói hagyatékát, és bár Kafka állítólag arra kérte őt, hogy halála után semmisítse meg hátramaradt írásait, Max Brod sorra kiadta őket, mindenekelőtt a három regényt, A pert (Der Prozess, 1925), A kastélyt (Das Schloss, 1926) és az Amerikát (Der Verschollene, 1927). Ezek voltaképpen mind töredékesek. Vagy hiányosak, vagy befejezetlenek. Kafka bizonyára ezért sem tartotta őket kiadásra érdemesnek. Töredékességük azonban elhanyagolható a bennük ábrázolt kísérteties világ sokrétű és szuggesztív eredetiségéhez képest. A töredékesség mint nyitottság, mint valamiféle űr feltárulása, tartalmi szerephez is jut bennük.

Sorrendben elsőnek, 1912-ben az Amerika készült. Eredeti német címváltozata: Der Verschollene kb. annyit jelent, hogy „A kallódó fiú”. Az Amerika egyfajta „tékozló-fiú”-variáció: Karl Rossmann teherbe ejtette a cselédlányt, és ezért a „bűnbeesett” polgárfiút apja „száműzi” Európából Amerikába. Itt a hős, úgyszólván mint a mesebeli legkisebb fiú, romlatlanságában újra meg újra szembekerül a modern civilizáció groteszk szörnyeivel. Mikor némi viszontagságok után egy óceánjárón megérkezik Amerikába, milliomos amerikai nagybátyja veszi gondjaiba, de csakhamar elsodródik mellőle, és egy gigantikus méretű szállodában köt ki egy időre mint liftesfiú. Valami nevetséges semmiség miatt elbocsátják, és mindenesként egy újonnan szerzett cimborájánál talál átmeneti menedékre. Végül - legalábbis a töredék végén - az „Oklahomai Természeti Színház” alkalmazza úgy, hogy még a papírjaira se kíváncsi, de anélkül, hogy világosan kiderülne, mi is lesz itt a dolga.

Kafka e korai műve még derűsebb, játékosabb, mint a későbbiek, vagy akár mint más, vele nagyjából egyidős írásai, amelyekben minduntalan valamiféle ádáz küzdelem színtereként ábrázolta önmagát - erről szólt már legkorábbi fennmaradt írása is, az Egy küzdelem leírása (Beschreibung eines Kampfes, 1904/05). Ebben a viaskodásban a küzdő felek hol gyűlölködve acsarkodnak egymásra, hol odvakba bújnának egymás elől, hol pedig alakot változtatnak. E skizofréniás kettősség jellegzetes kafkai kifejezései az átváltozási képek.

Az átváltozás (Die Verwandlung, 1912) című novellában Gregor Samsa kereskedelmi ügynök egy reggel undok rovarrá változva ébred az ágyában, bajba hozva ezzel a családját, amelynek addig legfőbb anyagi támasza volt. Féreggé átváltozott alakjában ráadásul takargatni való kínos szégyenfolttá is válik. Kezdetben még törődnek vele tessék-lássék, de aztán ellene fordulnak, és végül nagy megkönnyebbüléssel veszik tudomásul kimúlását. Samsa átváltozása álomszerű és pánikszerű szökés a polgári létfenntartás szégyenletes monotóniája és személytelensége elől, lázadás a gépies, lélektelen ügynöki élet ellen. Lázadása azonban nem lehet más, mint önpusztító: maradék emberi mivolta azzal bünteti Samsát, hogy ténylegesen azzá változtatja, ami addig csak képletesen volt. Ugyanakkor ez a féreglét valamiféle csúf, groteszk hazatalálás is: az „embernek” nem kell többé színlelnie.

Hasonló átváltozásként érthető Kafka legismertebb művének, az 1914-ben, az I. világháború kitörésével egyidejűleg írt A pernek a kezdete is: „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat nem tett, egy reggel letartóztatták.” Akárcsak Az átváltozás című elbeszélésben, itt is arról van szó, hogy valaki felébred, és egészen más állapotban találja magát, mint amikor elaludt. Josef K. úgyszólván „kizökken az időből”, helyzetének váratlan és kísérteties megváltozása következtében az ismert és megszokott valóság helyét annak fenyegetően eltorzult, álomszerű logikátlansággal működő mása foglalja el egy titokzatos, számon kérő hatóság képében. Josef K. mindenáron igazolni akarja magát e bíróság előtt, amivel akaratlanul is elismeri annak illetékességét, holott képviselői még a vádat sem közlik vele. Bűntudata van tehát, és bűne talán éppen az, hogy elhárítja magától a bűnösség feltételezését. Személytelen, arc nélküli hivatalnokként, tulajdonságairól lemondó emberként elfojtotta magában az erkölcsi és érzelmi lényt, elárulta magában az embert, de az most irracionális módon mégis feltör belőle.

Josef K. közvetítőkhöz folyamodik, hogy modus vivendit eszközöljön ki a bírósággal szemben. Fontos szerepet játszanak ebben a nők, annak jeléül, hogy Josef K. problémájának, azaz „bűnének” szexuális vonatkozásai is vannak. Josef K. perében a tudatalattiba szorított elfojtások törnek felszínre. Kafka mindezt úgy ábrázolja, hogy magáévá teszi hőse szemszögét, és innen nézve valószerűnek láttatja azt, ami valójában groteszk és álomszerű képtelenség. Josef K. azzal árulja el magát, hogy valóságnak fogadja el azt, ami ép ésszel csak lázálomnak, hallucinációnak tűnhetne. Így például egy vasárnap magától és szinte alvajáróként megy el az első tárgyalásra, és valami belső sugallatra találja meg az ismeretlen bíróság székhelyét egy zsúfolt bérház labirintusszerű padlásterében. Később kiderül, hogy másutt is lépten-nyomon a bíróság irodáiba téved az ember. Josef K. végeredményben azáltal bizonyul bűnösnek, hogy aláveti magát az abszurd pernek és őrült logikájának.

De vajon mennyiben illetékes A perbeli bíróság Josef K. megítélésében, amikor emberei nem különbek Josef K.-nál, és működése sem különb a vádlottak világának működésénél? Hátborzongatóan kiismerhetetlen és felháborítóan hitvány az a bíróság, amely Josef K. fölött ítélkezik. A világ abszurd, mert bár igazságra szükségünk van, a Törvény megismerhetetlen - ez A per sugallata. Josef K. egyszerre bűnös és áldozat, mert perében nem tudja igazolni létezését, de nem is tudhatná, mert a számonkérés értelmetlen. Tulajdonképpen neki magának kellene magán végrehajtania az ítéletet, de „nem viselkedhetett tökéletesen, nem vállalhatta magára hatóságok minden munkáját, ezért az utolsó hibájáért az felel, aki megtagadta tőle az ehhez szükséges erő maradékát.” A regényt átfogó bírósági metaforához Kafka a Monarchia eredeti funkciójától elidegenedett, személytelen bürokráciájától kölcsönözte a motívumokat, de műve, éppen metaforikus-parabolikus jellegénél fogva, nem csupán egy társadalmi állapotnak, hanem egy egyetemes létállapotnak is kísérteties képe.

A fegyencgyarmaton című morbid példázat, amely 1915-ben született, az ősi, rituális, metafizikai-vallásos távlatú büntetés és a modern, szekularizált civilizáció „liberális-haladó” pluralizmusa között teremt groteszk ellentétet. Az Egy falusi orvos című kötet novellái szintén talányos-metaforikus parabolák. Az Egy falusi orvosban ábrázolt lidérces álom azt sugallja, hogy az orvos maga is páciens, nemhogy mást, de saját magát sem tudja megmenteni. A Jelentés az Akadémiának (Ein Bericht für eine Akademie) majomja fordított átváltozáson esik át, mint a kereskedelmi utazó: föladja az állati lét szabadságát az emberi lét kötöttségeiért.

Kafka hősei mind a végső igazságot, a Törvényt keresik, de hiába, mert az vagy megközelíthetetlen, vagy hiányzik az emberből a megismeréséhez szükséges lelkierő. Erről szól A per novellaként külön is megjelenített parabolabetétje, A törvény kapujában (Vor dem Gesetz) és az utolsó évek főműve, A kastély. Hőse, K. egy kietlen, nyomorúságos faluba érkezik, és azt állítja, hogy a kastélyból rendelték ide földmérőnek. A kastély titokzatosan, megközelíthetetlenül magasodik a falu fölé, és sorra hiúsulnak meg K. kísérletei, hogy kapcsolatba kerüljön a kastély hivatalnokaival és elismertesse küldetését. Berendezkedik ideiglenesen a faluban, alkalmazkodik a megfélemlített, eltorzult lakók szokásaihoz, de végső céljáról, a kastélyba való eljutásról nem mond le. Itt is közvetítőnek ígérkeznek a nők: K. azt a Friedát választja szeretőül, aki korábban Klammnak, egy kastélybeli hivatalnoknak volt az ágyasa. Egy betételbeszélés itt ugyanakkor arról szól, hogy milyen súlyos következményei lehetnek annak, ha egy nő elutasítja valamelyik mindenható hivatalnok szerelmi ajánlatát.

A kastély K.-ja azt a Kafkát képviseli, aki az ember legfőbb erkölcsi felelősségét a világ következetes és állhatatos megismerésében látta. Ennek a Kafkának az alakmása az utolsó, megjelent novelláskötet, Az éhezőművész címadó elbeszélésének hőse is. Miként a felébredés, a virrasztás vagy a fázás, úgy az éhezés is a kafkai aszkézis, a lét igazi mibenlétét kutató emberi sorsvállalás metaforája.

Bár bizonyos szálakon az expresszionizmushoz fűződött Kafka munkássága, lényegét tekintve teljesen magányos, elszigetelt életmű az övé. Igazi jelentősége csak évtizedekkel halála után világosodott meg. Mivel Kafka elszigetelt, jellegzetesen közép-európai léthelyzete valósággal kísérleti terepe, üvegházi tenyészete volt a 20. századi ember egyetemes léthelyzetének, ezt kifejező groteszk vízióiban a század második felének embere ismert magára. Ekkor számtalan kísérlet történt Kafka ideológiai magyarázatára, kisajátítására és kiátkozására. De Kafkát nem lehet az ideológiák nyelvére lefordítani. Őt elsősorban képei, metaforái hordozzák, az álom és ébrenlét motivikus gazdagságú kontrasztpárján túl még olyanok, mint a hideg és meleg, állat és ember ellentétpárja, gépek, hatóságok, kapuőrök és közvetítők tág asszociációs körű változatai, melyek együttvéve valósággal Kafka-mitológiává összegződnek. Száraz, tárgyias, pedáns, jegyzőkönyvezőn leíró és ezáltal az irreális fantazmagóriákat kísértetiesen valószerűnek láttató prózastílusa, amely fekete humor forrása is lehet, szintén „kafkai” ismérv lett. Sajátos abszurd humora és látásmódja, amelyhez zsidó hagyományok is hozzájárultak, többek közt a közép-kelet-európai irodalmak olyan képviselőiben folytatódott, mint Witkiewicz, Gombrowicz, Mrozek, Rózewicz, Hasek, Havel, Karinthy, Déry, Örkény, Handke és Bernhard. Közvetlenül is nagy hatással volt ezenkívül Sartre-ra, Camus-re, Beckettre, Ionescóra, Borgesre.

 Forrás: Kulturális Enciklopédia