Mintha a régi századforduló táján, úgy 1900 és 1914 között valamikor egy vidéki város szállodájának dísztermében, hajnal felé, gyertyafény lobogásába meredve magára maradna három ember. A cigányprímás, a múzsa és a költő.
De vajon valóban három elkülönülő személyt láttunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Halmy György rendező által szerkesztett Ady-versfantázia dobogóján? Igen is, nem is. Ahogy teltek a percek, a költemények varázsára Csuja Imre Ady Endréhez kezdett hasonlítani – ha más nem, hajának homlokra ereszkedő tincse. Fabók Mariann törékenysége leginkább Csinszkára emlékeztetett. A fiatal hegedűs, Balázs Barnabás (az est megzenésített verseinek komponistája) nem csupán komoly belefeledkezéssel csüggött a férfi és a nő minden szaván, de úgy illesztette a vonót a húrokra, ahogy az ország legnagyobb költője mellett a vármegye legjobb prímásának illik. Hárman azonban – ez lehetett az alkotók törekvése – egy-lelket képeztek. Mint a Jung szellemi műhelyéből ismert animus és anima, úgy vetült egymásra két psziché, két tudat – és kísérte őket árnyékként, együtt-külön a belőlük fakadt és gondolataikat, érzéseiket erjesztő harmadik: a muzsika. A legemlékezetesebb mozaikokban mindezt nem is lehetett elkülöníteni: megteremtődött az osztott Egy.
Az összeállítás ívét épp csak jelezheti, hogy a magánytudat vallomásaitól, a létezés piacától az érzéki-érzelmi kapcsolódás strófáiig, majd az istenes versek egy pogányul hívő, vitázva fejet hajtó köréig tartott a kitérőkre is kész, végül – más szinten – saját kezdetébe torkolló szépséges út. A Csodálatos, képes rettenetek második stációja Az Óperenciás tengeren – a táltos költő Ady Endre montázsával kezdett trilógiának. Akik látták az elsőt is, esküsznek rá: zenéje, szcenírozása, előadásmódja jelentősen eltérő volt, művészi lényege viszont már akkor kibontakozott, hogy most érettebben folytatódjék. Halmy, a tapasztalt filmes lassú áttűnésekkel mozgatta szereplőit a három (támlával egymásnak fordított, de szabadon álló) szék jelölte térben. Ülő, álló idolok szoborképei mosódtak jelentéses, ám erőltetetten nem metaforizált szituációkba. A gyertyatartó, a tövéhez támasztott Ady-képeslap nem igyekezett önmagában szimbolizálódni. A közreműködők egymás iránti intenzív figyelme nem volt rajtakapható a túlzott szcenírozás vétkében, a színházias hatáskeresés modorosságában. A vers élhette vers-életét, elszavalva (fölösleges idegenkedni ettől a kifejezéstől), elénekelve vagy hegedűhanggal aláhúzva, elhatárolva.
Az egységes matériájú, a közönséget magához forrasztó műsor ugyanakkor vetett fel problémákat. Másfél órához nincs benne elég szín, s a jó érzékkel kiválasztott, kevésbé ismert Ady-költemények (Nagyon közelbe kerültünk stb.), sőt akár a korai, kevéssé jelentős darabok (Láttalak… stb.) kollázsában épp néhány közismert nagy mű ([Góg és Magóg fia vagyok én…]; Az ős Kaján stb.) szétrobbantotta közvetlen szövegkörnyezetét. Az előadás készítőt néha nagyon elkapta a zseninek kijáró áhítat és a kissé beszűkített küldetésesség, s olyannyira „Egy bús poéta könnyei” mottóra dolgoztak, hogy a vad, a humort tudó, a mindig sűrű Ady kesergő dalnokká olvadt. Hetven perc pergett le, míg az uralkodó szcénából logikusan következő, egyetlen elszabadultabb versmondáshoz érkeztünk. Természetesen érthető és elfogadható, hogy a rendezés az alkoholnak csak a szavak szintjén szánt funkciót – de talán ennyire alkoholmentes megjelenítésre sem kellett volna törekednie. Az ábrázolás, szövegtudatosítás szélsőségeit széjjelebb húzva sem sérült volna az egész hommage fohász-jellege.
Csuja Imre az éjszakai tudat még mámorában is világos fejű géniuszát a hétköznapibb beszéd felé hajló, tempós lírai dikcióval idézte meg. Testbeszéde, tekintete szervezte a játék színszerűségét. Tévesztéseit úgy korrigálta, hogy semmi zavar nem támadt a textus követhetőségében (pedig nem lehetett könnyű cipelnie a rögtön a kezdést sújtó technikai hiba őrá is háruló terhét: az egyik, a produkciót rögzítő kamera „kazettagondja” miatt a világítással, hangulatilag már megkezdett műsor elakadt). Csuja az a ritka szövegtolmácsoló, aki semmilyen módon nem gyönyörködik orgánumában, megoldásaiban. Miközben híven őrzi, a megszólaltatás keretei közt újra is szervezi a verset. Örömest tart vele a hallgatóság, bár sokszor jobban teremt tónust, üt le hangot, mint ahogy a csúcspontokhoz közelít.Fabók Mariann verséneke az Ady-mélyből népköltészeti ízeket is előhívott, egy-egy sorral a (nép)dal ihletésére is rávilágított. Ennek a tiszta csengésnek korántsem ártott, hogy például a „Láttalak a multkor, / Mosolyogva néztél” néhány szótagon át operettáriaként indult. Szuggesztivitása – a tartás keménységét és az érzelemvilág pátoszosságát egyesítve – kiválóan érvényesült, és a „férfiversnek” tartott Ady-darabok néhányával is derekasan megbirkózott (nem mindegyikkel). Pillantását fölösleges volt mind feljebb és feljebb emelnie, bár a jellegzetesen földön járó Csuja interpretálási stílusát ellenpontozva ezzel is gazdagította a férfi–nő kettős–egy alak megjelenését.
Balázs Barnabás hegedűjátéka egyenrangú része az Ady-patchworknek. Vers-zenésítései nem egyenletesek, az éneklésben nem virtuóz Csujának olykor nagyon feladta a leckét. Máskor maga is az értelmezés tragizáló retorikusságának engedett. Lehetett volna zeneszerzőként bátrabb. A műsor után rögtönzött, rövid beszélgetésen a fiatal komponista-szólista a népzenei kötelék fontosságáról beszélt (melyet Halmy György rendezői nem bartóki mintára képzelt el) és az Ady kivételességéhez történő felnövekedést említette. Eszébe ne jusson mentegetőzni, ha valaki a Csodálatos, képes rettenetek hallatán az orfeumi, kávéházi zenét is szóba hozná. Ady estéit, éjszakáit épp ez a műfaji, muzikális vegyesség lengte be.
Megfelelő csiszolással, tömörítéssel egy értékes dvd és/vagy CD lehetőségét ígéri a majdnem két éves előkészület után premierig jutott közös munka. Hiszen a nézők egyetértettek abban: a mostani századforduló, 2012 dilemmái, érzései, hangulatai áramlottak az Ady-összeállításból.
Szerző:
Tarján Tamás
0 Megjegyzések