Sötétlő fellegek
takarják az eget.
Elfáradt már a fény,
nem ád több meleget.
A kandalló mellett ülve
bámulok a lángba,
majd az izzó farakások
szétomló hamvába:
Ilyen a mi életünk is;
lángolás és izzás,
aztán végül a kihunyó
hamvadó elomlás.
Vajon hová lesz az erő,
az éltető prána:
Az értelem, az érzelem,
az alkotó mágia?
Együtt távozik belőlünk
a tengernyi harcunk,
melyet vívtunk, amíg minden
leckét megtanultunk?
Feloldódunk majd az űrben,
mint csepp a tengerben?
Pedig mennyi érték van
az emberi lelkekben!
Fát rakok a tűzre még
és új lángokat szítok:
Közel vagyok már a tűzhöz:
-Enyém az őstitok.
0 Megjegyzések