Felhők pilláin nagy, kövér könnyek
nyögve, agyagos földre csöpögnek.
Sápatag égen sűrű ködfátyol,
napot kötöz be, hetekig ápol.
Immár a sár úr, toccsan a tócsa,
csurog az eresz, lyukacsos, ócska.
Nehéz a csizma, dagad az agyag,
pocsolya alján, sarkamba ragad.
Vén csapként csöpög, csapkod nyakamba,
nyirkos lé fákról, csorog hajamra.
Arcomon gyöngyöz, sós ettől ajkam,
elázott ruhám, vizes ing rajtam.
Remeg a fáknak meztelen teste,
levetkeztette beste köd este.
Csábító sóhajt fülükbe súgva,
alattuk avar, levetett gúnya.
Ködnek a csókja nyálkás és csalfa,
fantomot ölel, vágyón fák karja.
Közös gyümölcsük a könnyes bánat,
Ilyenkor szívből szánom a fákat!
0 Megjegyzések