Az aranymosó nem néz a Napba,
sötétben gyűjti, kezeli kincsét;
ami a fényből érdemes arra,
cintányéron a kezében tartja;
s nincs kép, sziszegi, letérdel, nincs kép,
maroknyi hitére letérdel, s ismét
meg-megismétli fogszorítva,
hogy csak azt, ami érdemes arra.
Az aranymosó nem néz előre:
előtte és mögötte folyó;
tér van, mondja, és beledőlve
többet mosok, mint annak előtte;
a Nap, míg nem volt tér, nem volt más: fotó
a víz, míg nem volt tér, nem volt más: tó,
és megismétli a térbe dőlve,
azóta többet, mint annak előtte.
Egyedüllétem úgy áll a lábra,
mintha így volnék több és boldogabb,
lelkendezik, és új tudása
nyomán arannyal telik meg a tálca;
súlyát nem érzi, sem azt, hogy ott marad,
pontos képpel, ám foglyaként, a Nap –
de az aranymosónak nincs többé társa:
ha nem volna magányos, oda se járna.
0 Megjegyzések