Citera hangja elnémultan, magányosan
fekszik selyemmel bérelt puha ágyába.
Alakja némán lapul porosan,
Hangja üresen kong a pókhálókban,
penész szagú ház fala megrepedt nyílásában.
A lelke,az még mindig ott lapul
tátongva a felszakadozott húrok s
a már korhadt arcú hangszer mellkasában.
Sóhajok nyögdécselő fájdalmát
párolgó cigaretta füstjébe fonja
megöregedett ráncos ujjak árnyéka.
Emlékek ködfátyla hömpölyög szelíden
az öreg cigány remegő szeme sarkába.
Szerelembe fojtott arcok sokasága,
táncház izzadó fala s zúgó taktusa,
fehér rokolyák csipkézett ránca,
a vászon inges betyárok bús dala,
s talán még egy-egy régi nóta ritmusa.
Ajka megremeg,szíve hevesen dobban.
Citerája görnyedten,megdermedve,némán
várja gémberedett ujjak pengető táncát,
hogy még egyszer játssza el kedvenc dalát.
Kócos haja belenyúl a mester arcába.
Féltőn megérinti feltöredezett kezével,
puhán,gyöngéden hangszere ajkát.
Húrját próbára teszi,nem megy már az neki…
Csikorog a hangolókulcs,nincs erő, sem idő.
Elfáradt keze hideg,koppan mint a fagyos kő.
Lassan kiesik kezéből a szeretett hangszere,
oda csapja magát az ágya fenekébe.
Megáll az idő,az öreg cigány hangja elnémultan
felsóhajt még egyszer a citera visszhangjában.
Két lélek fekszik csendben,nesztelen.
Csak a napfény mozog már a megnyugodott arcon,
ahogy kíváncsian pislákol az elcsendült ház ablakon.
0 Megjegyzések