Bevallották: az angol vers cikornya!
Nem is szükséges már az iskolában
terhelni azzal nebulók fejét!
S Hunt mesterünk, ki koszorús poéta
az új-zélandi kies tartományban,
csinos, kis verssel beleegyezik.
Az angol történelemben a vers
lényegtelen vagy másodrendű csak.
A mi múltunkban fontosabb szerep
népbuzdításra nem jut semminek!
Hatását már ismerték táltosok,
regösök, igriccel és lantosok.
Mi más a vers, mint tiszta-nyelvű, szép.
sallangmentes, választékos beszéd?
Ha lélekből jön és ha ihletett,
egy nép sorsában vezérlő lehet!
A vers bennünk sokkal mélyebbre szánt,
kiket magyar nyelv ápolt s éltetett:
A bölcsőben pólyásként andalított
nyelvünk mézédes dajka-dallama,
nyíló lelkünknek csöndes altatója.
Az óvodában fújtuk már korán
gyerekdalok játékos ritmusát.
Csak később nyílt szívünk a szép magyarra,
mit annyi régi verssel szűrt fülünkbe
sok ó költőnk, magyar művészeink,
nyelvünk megannyi finomművese.
Késő diákkorunk élménye volt:
A vers a szellemünket átölelte,
s új eszmékkel új eszményt állított:
Magyarságunkat buzdította fel!
Vers nélkül még a hősi élet is
csak fárasztó és véres szenvedés
lett volna és aligha oly dicső,
mint melyről sok hős költőnk énekelt.
S a hangjaik, lám, bennünk zengenek!
Emléküket hálánk őrizze meg!
0 Megjegyzések