Áthágtam éltem torz, rideg ormait.
Míg el nem értem s vártam a látomást,
tallóztam bátran, ismeretlen
rémületes meredélyeken fel.
Most már a lejtőn lassan ereszkedem
a völgybe, melynek hantja örökbe vesz.
A csúcsról nyílt csalóka látvány
megtanított a jelenben élni.
Nem gyűjti össze könyv tunya szellemem
termékeit már, úgy rohan életem.
Babér s mirtusz helyett a lelkem
érzelem-ékszere, dísze fonnyad.
Gyúlékony érzést festeni nem serény,
zord szellemem csak zordonan ösztökél.
Lelkem - törött, fakó szivárvány -
lábadozó erejét veszíti.
Könyörtelen rám-múlik a vén idő:
Jövőmet irtja, múltamon üszkösít.
Mindent az illanó jelenbe
oszlani összesűrítve késztet.
Tündéri hattyú tűnt tüneményeként
a perc elúszik pillanatok taván.
Régóta már a Mostnak élek.
Vézna jövőm csak a múltba széled.
Élethegyemnek torz, rideg ormain
áthágva feltárult a csalóka kép.
Kiábrándulva megpihentem.
Eszmei rendemet újítottam.
Túloldalon le lassultan érkezem
a völgybe, melynek hantja örökbe vesz:
Békés, galambnyi szürkeségben
emberi szívemet őrzi majd meg.
(1997)
0 Megjegyzések